Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A Black Eyed Peas nem csak borzasztó, de ráadásul az idegesítő will.i.am még világrengető újdonságként is harangozza be. A Gorillaz ingyenes lemeze promóciónak nagyszerű, lemeznek annál kevésbé. A Klaxons szintén ingyen hozzáférhető EP-je bemutatja, milyen sokra vihette volna a zenekar, ha bátrabban viselkedik. A Times Of Grace tagokban, és zenében is hasonlít a Killswitch Engage-hez. Az Amplifier sokmindenre hasonlít, viszont mégis hiánycikk az álatala képviselt vonal. Az idei első Ömlesztett anyag egyrészt tényleg pontos, másrészt szakítottunk az eddigi formulával, örüljetek neki ti is!
The Black Eyed Peas - The Beginning
(Interscope)
Ha létezik lemez, ami rossz előzményekkel indul, akkor ez az. A Black Eyed Peas előző albuma másfél éve végérvényesen olyan irányba terelte az egykor szebb napokat megélt popvállalkozást, amit azóta már csak nagyon nehezen lehet komolyan venni és legtöbbször még a puszta elviselhetőség határait is súrolja. Az új lemezt beharangozni igyekvő első kislemezről, a The Time (Dirty Bit)-ről pedig már tavaly év végén megírtuk, hogy egész egyszerűen borzalmas, készítőit pedig el kéne küldeni kapálni. Mindezek után a BEP-nek valami egészen meglepően jó albumot kellett volna összehozni, hogy felül tudjunk emelkedni az előítéleteinken, ez azonban, nem meglepő módon, nem sikerült nekik. Összességében az egész lemezre igaz, amit a már hivatkozott cikkben írtam: a félelmetesen tenyérbe mászó will.i.am és csapata nagyon határozottan feszegeti a józan ésszel még éppen felfogható rossz ízlés határait, szánalmas kullogóként követve, irtózatosan lebutítva és borzasztó ízléstelenül ötvözve az elmúlt évek ilyen-olyan klubzenei trendjeit. Az ugyan pozitívum, hogy a The Time-ban hallott, rettenetesen silány megoldások nem köszönnek vissza minden számban, de azért összességében nem jobb a helyzet a The Beginning egyéb pontjain sem. Az elmúlt pár év BEP-slágereiben már hallható össze-vissza loopolt és effektezett vokálok (az az átkozott Auto-Tune!), a nagyon bénán visító szintik, a szinte már primitív szövegek mind visszaköszönnek itt is, sőt, néhol mindez még tovább fokozódik. Ahol meg nem, ott csak szimplán dögunalmas, pillanatok alatt felejthető számokat kapunk. Ami pedig a legirritálóbb, hogy mindez úgy van tálalva, mintha ez az egész valami nagyon modern, újszerű dolog lenne, és az önmagát nyilván atyaúristennek képzelő will.i.am valamiféle zenei forradalmat hajtana végre ezekkel a számokkal. Pedig ez a lemez csak egy rakás szar.
(Szöveg: mista; pontszám: 1/5)
Gorillaz – The Fall
(Motörhead Music)
Túl azon, hogy Fekő kolléga megfogalmazásában "elég nagy baj, hogy a 2010-es év legnagyobb niggulását pont egy középosztálybeli angol suhanc hozta össze egy lemezre" azért nyilvánvalóan látszik, hogy Damon Albarnt mostanra száz százalékban hidegen hagyja a rádióbarát slágerek írása, és alig fél évvel a legutóbbi Gorillaz-lemez kapcsán inkább a szerencsétlen, ingyenreklámra szoruló Apple táblagépét promotálja az egyelőre csak digitális megjelenésű legújabb albumával. Lelke rajta - a mi bajunk viszont reálisan az lehet, hogy aki annyi tíz év után is séróból fütyülhető dalt tett le az asztalra, mint ő, az lehetőleg ne fárasszon már minket ilyesmivel, mint ez a szellőnek is csak jóindulattal nevezhető megszólalású, legnagyobrészt érdektelen mobil hálószobalemez, amiről harmadik meghallgatás után is nagyon nehéz felidézni bármi érdemlegeset. Mert amellett, hogy az összes eddigi Gorillaz (vagy akár Blur)-lemez is formabontó volt valamilyen tekintetben, mindre hetekig rá lehetett gyógyulni igen könnyen. Az egész anyagon végigcsorgó idézőjeles amerikai szirup mondjuk kimondottan vicces, de azért őszintén sosem bántam, ha a lelkiismereti részt letudva nyugodt szívvel tekerhettem el az egészet a picsába.
(A The Fall teljes anyaga ingyen letölthető.)
(Szöveg: Eron Mezza; pontszám 2/5)
Klaxons – Landmarks of Lunacy EP
(Szerzői kiadás)
A Klaxons bármilyen szépen indult bemutatkozást is tudhat maga mögött, a tavaly kiadott Surfing the Void bebizonyította, hogy valószínűleg nem lesznek soha igazán nagy világsztárok. Nem azért, mert rossz lett volna a lemez, hanem mert nagyjából annyi tényleges változás történt az első óta, hogy kevésbé lettek emlékezetesek a dalok. Ezért volt különösen érdekes, hogy vajon mit tartalmazhat az a teljes lemezanyag, amit kidobtak korábban, ráadásul rossz nyelvek szerint kiadói nyomásra. Erről a soha el nem készült Klaxons-lemezről tartalmaz öt szerzeményt az ingyen letölthető Landmarks of Lunacy. Azonnal lejön, hogy ez nagyon messze van a Golden Skans, vagy az Atlantis to Interzone harsányságától, kissé belassult, pszichedelikus popzene, ami nem akar feltétlenül megtáncoltatni. Az ember önkéntelenül is összehasonlítja azzal a produkcióval, amiből végül teljes lemez is lett, és sajnos a Landmarks of Lunacy köröket ver bármire a Surfing the Voidról. Ezek alapján a Klaxons nyugodtan kiadhatott volna egy hangulatos, okos megoldásokkal teli értelmiségi lemezt, amiről igazi világrengető slágerek nem kerültek volna ki, de lemezanyagnak tökéletes lett volna. A döntés azért érthetetlen, mert az MGMT példája épp fényesen bizonyítja, hogy az egy jól járható út.
(A Landmarks of Lunacy teljes lemezanyaga ingyen letölthető.)
(Szöveg: fá; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!
Times of Grace – Hymn of a Broken Man
(Roadrunner)
Biztosan lesznek olyanok, akiknek a Times Of Grace név alapján önkéntelenül is egy fasza Neurosis lemez ugrik be, de egy ideje a metalcore közösség fantáziáját egy ugyanilyen nevű formáció mozgatja meg. Ebben a Killswitch Engage zenekar atyaúristene, Adam Dutkiewicz és a zenekar eredeti énekese, Jesse Leach működik újra együtt. Már előzetesen is gondolkozhattunk, és a lemez ismeretében is el lehet merengeni arról, hogy mi értelme van az egésznek, ugyanis a debütáló lemez nem különül el markánsan az anyazenekartól. Felületesen nézve melodikusabb, több benne a magasan elénekelt és tökig vokálozott dallam, és a gitár is többet dolgozik az ének alá. Közelebbről nézve már feltűnik, hogy ez a cucc őszintébb, mint az utolsó Killswitch anyagok. Nem iparosmunka, de ettől még nem tökéletes. Leach szívét-lelkét beletette, és hallhatóan mondani is akar valamit, nem csak hatásvadász refréneket énekel, de a dalok összefolynak, miatta is, de legfőképpen Dutkiewitz hullámzó teljesítményének köszönhetően. Szerencsére a steril gitárhangzás itt kevésbé jellemző rá, de néhány odabaszó témára, ugyanannyi fantáziátlan jut, csak hogy igazságos legyen. Vicces húzás például a Neurosis mélységben morgó riff az amúgy lírai The End of Eternity közepén és végén, vagy a country ízek, amiket a főzenekarban esélytelen lenne hallani. A gitáros sajnos nem feledkezett meg a galoppról, de ez nyilván az ő világa. Kicsit unalmas, de legalább előre borítékolható. Ahogy az egész lemez is az. A közepesnél csak annyival több, mint amennyire más/jobb ez a Killswitch-hez képest. Kicsit.
(Szöveg: dj; pontszám: 3/5)
Amplifier – The Octopus
(Szerzői kiadás)
Milyen lehetne a Tool, ha nem akarna a Létező Legművészibb Metálzenekar szerepében tetszelegni? Milyen lenne a Porcupine Tree, ha nem a progresszív/pszichedelikus rock felől hajladozna a metál felé, hanem fordítva? Milyen zenét játszana egy nem létező indierock-együttes, ha végre normális, szőrös, vakarható tököt növesztene? Milyen dalokat írna egy lazább stoner banda, ha még lazábbnak szeretne látszani? Milyen lemezt készítene egy spacerock-zenekar, ha tagjai csak a felét szívnák annak, amit szívnak? És milyet pár intelligens rockzenész, ha nem akarnak túl okosnak tűnni, de nagyon tufának sem? A választ valamennyi kérdésre megadja a The Octopus, amely egészen pontosan 120 perc 33 másodperc játékidejű. Dupla konceptlemez, 16 tétel, ebből könnyen kiszámolható, hogy 6-8 perces, sőt nemritkán annál is hosszabb dalok hömpölyögnek egymás után. Nem kell megrögzött poppernek lenni, hogy azonnal fintorogjunk: sok. Aztán nem kell több három hallgatásnál, hogy rájöjjünk: pont így a jó. A manchesteri Amplifier harmadik albuma a nagy, klasszikus dupla LP-k hőskorszakát idézi, és azokkal bátran össze is vethető, kiállja a próbát. Már januárban megvan az év egyik legjobb rock/metal lemeze.
(Szöveg: SCs; pontszám: 4,5/5) Ezt hallgasd!
