Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
The Decemberists – The King is Dead
(Capitol)
A Decemberists karrierje 2001-óta mintapéldája a megfontolt, tudatos fejlődésnek. A független kiadók legaljáról három lemez után szerződtek a Capitolhoz, javítgatva ezzel a lemezeladási listán elért helyezéseiket. Mindezt úgy, hogy a saját folkos, countrys, és gyakran progrockos stílusokon csak annyit változtattak, amennyire változhatott a hangulata a frontember Colin Meloynak. A Decemberists a 2006-os Crane Wife lemezig ráadásul a nagyívű koncepciók ellenére is humoros tudott maradni, mindig akkor felmutatva ezt az erényt, mikor már sok volt a felnőttes viselkedésből.
Talán itt bukott meg a tavalyi Hazards of Love, amiből bár minden korábbinál többet adtak el, az önmagától túl sokat akaró konceptlemezek egyik díszpéldánya lett. Túldíszített megoldások, unalmas visszatérő témák, és egy csomó olyan dolog, amik miatt hirtelen sok lett az addig hibázni képtelen Decemberistsből. Valószínűleg Meloy is érezhette belül, hogy kicsit túllépte a határt azzal, hogy a zenekarának egy lemezen keresztül csak az egyik arcát mutatta be, és szinte teljesen elfeledkezett az egyszerű countrys popdalokról, ezért a King Is Deaden egy minden eddiginél egyszerűbb dekabristákat hallgathatunk meg.
10 dal, 40 perc, sehol egy több tételes folk-opera. Az elképzeléssel nincs baj, mint ahogy a nyitó Don't Carry At Allal sem, ami nagyon lelkesítő nyitány a maga sétáltató ütemével, és egyszerű dallamaival. A King Is Dead egy pillanatát sem okoskodták túl, ami mindig szimpatikus, pláne ha jó dalok is társulnak hozzá. Márpedig azokkal sincs semmi gond.
Azzal annál inkább, hogy a Decemberists már megint csak az egyik oldalát villantja fel. Bármilyen szép a This Is Why We Fight, bármilyen laza a Rox In The Box, ha mindig az jut eszembe, hogy ezt szinte bármelyik hasonló stílusban utazó zenekar megírhatta volna. Például az REM is, ahonnan Peter Buck maga is játszik a lemezen. Csak amíg az REM ha olyanja volt, simán írt egy zajongós rockdalt is, addig a Decemberists összehozott egy olyan lemezt, amit szívbaj nélkül meg mernék venni a zenét amúgy szinte egyáltalán nem hallgató szüleimnek is, annyira nem bánt senkit.
Félreértés ne essék, a Hazards of Love-on tapasztaltakhoz képest nagyon jó hallani egy laza Decemberistset, Meloy barátságos hangja még a legrosszabb dalokat is hallgathatóvá tudja tenni. De talán nem kellett volna azonnal egy másik végletbe belefutni, és esetleg megtartani a 2009-es próbálkozás értékeit. A két lemezből simán össze lehetett volna keverni egy igazán jót, így azonban marad a középszer.
