Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Pár fiatal srác álmaiból nőtte ki magát és öltött testet úgy tíz éve a West-Balkán. Folyton költözve, mindig egy lépcsőfokkal feljebb lépve, szívvel-lélekkel teremtve meg egy kultúrmissziót, egy szigetet a városban, a WB lassan, kulturális fellegvárrá nőtte ki magát. Egy fellegvárrá, amely határozott értékrendet képviselt, sőt, teremtett, és „adni” akart a fiataloknak. Külföldi legendákat léptetett fel, színháznak, stúdiónak adott otthont, és mindig megtartotta emberi arcát egy emberevő világban. Ha már a sors úgy hozta, hogy a West-Balkánnak sírba kell szállnia, annyival mindenképpen tartozunk neki, hogy adjunk egy szép díszsortüzet, és tisztelegjünk előtte, ahogy tőlünk telik. Összegyűjtöttük tehát, hogy kinek-mit jelentett a WB.
Péterfy Bori (Péterfy Bori & Love Band)
A WB születése és az, hogy én a színészet mellett elkezdtem a zenei karrieremet, körülbelül egyszerre történt, így életem egyik fontos helyszínévé vált. Már az Amorf Ördögökkel is koncerteztünk párszor a Kopaszi-gáton, de az igazi összefonódás a Futó utcai korszakhoz köthető. Nem túlzok, ha azt mondom, hogy az első Péterfy Bori & Love Band lemez ott készült. Az első emeleten bérelt stúdióban probáltunk, ott történt az utómunka is, és a legelső, bemutatkozó koncertet is ott tartottuk. A festők és más képzőművészek, akik ugyancsak az elsőn béreltek műtermet, csak leszaladtak belehallgatni munka közben, mert ők is voltak ott sokan, úgy volt kitalálva az egész, hogy sok tehetséges ember tudjon egymáshoz közel alkotni, létezni, együtt gondolkozni, együtt mulatni. És a koncert előtt a Krétakör színház, azaz a kollégáim játszottak a belső nagyteremben, Hajdú Szabolcs rendezett felolvasószínházat. Én nem voltam sajnos benne, mert nem tudtam kettészakadni. De a Krétakörrel más eseményt is tartottunk ott. A Feketeország c. előadásunkbol készült film bemutatója a kerthelyiségben volt, a tűzfalra vetítettünk, aztán koncertet adtunk a Krétakör Színész Tánczenekarral. Nagyon jó este volt. És nehogy kifelejtsem a Hajolj bele a hajamba c. számomhoz a klipet is ott forgattuk, rengeteg segítséget kaptunk a helytől. Aztán az új helyszínen a Skálában három nagy koncertünk volt. Az utolsó 2010 dec.27-én azt hiszem a legjobb hangulatú budapesti koncert volt a zenekarom történetében.
Köszönöm WB!
Tariska Szabolcs (ex-Amorf Ördögök, Péterfy Bori & Love Band)
A pár helyen előfordult West-Balkán nem csak egy koncerthelyszín volt a városban, hanem egy generáció „játszótere” volt. Egy gyülekezőhely volt, ahová menetrendszerűen megérkeztek a zenekarok vidéki koncertjeik után, mintha csak hazamennének. Hát igen „volt egy-két este”, melyek közül most felidézek egyet. Ez épp a Corvin mozi mögött esett. A pulton odébb pakoltuk a poharakat, mert Tövisházi Ambrus harcostársam megállíthatatlanul épp egy szintivel közelített. Bárki kérhetett számot, akármilyet. Az Ádzseszkó tuszéj áj lávjú-tól, a Híl dö vörld-ig minden előfordult. Aki nem tudott velünk énekelni, tapsolt vagy csak röhögött. A vezérénekesek közül most hirtelen Szűcs Krisztián (HS7) neve jut az eszembe. Publo Palkó egy úszósapkát húzott az arcára, szemeket rajzolt rá, ő volt a Pókember (bebizonyította, hogy úszósapkán keresztül is lehet sörözni). Nyár volt, és mi még csak huszonévesek...
Péterfy Bori beszámolójához annyit szeretnék zárójelben hozzátenni, hogy a Futó utcai stúdiót és próbatermet a WB-től nem béreltük, hanem ingyen kaptuk!!! És igen ott lett felvéve az első albuma (mely azóta már platinalemez). Amikor elkészült az Ambrus a keveréssel, csomó jóbarátot felhívtunk a szórakozóhelyről, hogy megmutassuk nekik az elkészültet. Kisvártatva a gangon táncoltunk úgy tízen. Éreztük, hogy valami megszületett…
Fiáth Titanilla, Fiáth Marianna (Ludditák)
Amikor a West-Balkánt a Vizovicki-komplexummal állítják szembe (ld. az Index-interjút), kissé megbicsaklik a hüledezés meg az utólagos okoskodás. A tragédia kapcsán, amikor szakértők nyilatkoznak arról, hogyan kell menedzselni hasonló helyzeteket, valahogy elfelejtjük feltenni a kérdést, hogy lehetséges-e Budapesten olyan helyszíneket működtetni, amelyek a Hajógyári komplexumból - vagy az ízlésvilág, vagy a pénztárca vékonysága okán - kiszoruló rétegeket szólítják meg / elégítik ki. A Kultiplex helyén üres gödör, a zenekari támogatásokra és a klubok fejlesztésére szánt összegek ugyancsak eltűnőben. A West-Balkán minden hibája ellenére is kísérlet volt arra, hogy a város csupa lyuk térképén maradjon egy pötty. Amíg van, addig van zenekar-alapítási kedv, meg egyre haloványabban ugyan, de ott a hit is abban, hogy mi kicsit másképp vagyunk, máshogy élünk, mást szeretünk. Hogy még mindig lehet egy kicsit másmilyennek lenni. Abban, hogy a Ludditák zenekar tízéves pályafutása alatt azt hihesse, hogy van értelme cd-ket gyártani, koncertezni, együtt maradni, egyáltalán: csinálni valamit, óriási szerepe volt annak, hogy itt-ott mindig megszületett a West-Balkán nevű hely, ahová rendszeresen meghívtak, és ahol támogattak bennünket. Köszönjük szépen. Mindegy, hogy hogy, csak nehogy sehogy – ki lehet ezt mondani ezután?
Németh Juci (ex-Anima Sound System, Nemjuci)
A Kopaszi-gátra sosem találtam oda egyedül, állandóan máshová képzeltem, mint ahol volt. De mentem. Eleinte az Animával. Egyik legemlékezetesebb pillanatom 2001-2002 körül volt, amikor áradt a Duna és a meghirdetett aug. 20-i koncertünk mégsem maradt el annak ellenére, hogy benne állt a vízben a West-Balkán. Mikor odaértünk a koncertre, láttuk, hogy úszik a színpad a Dunán, az odarekedt vízen, körülöttünk pedig égő mécsesek lebegtek mindenhol. Azt gondolták a szervezők, hogy ez így emlékezetes és megvalósítható lesz. Mindkettő volt. Első gondolatomat természetesen a víziszonyom alakította, rettegtem, hogy ugrálnom kell egy hordókon álló színpadon. Aztán hogy hogyan kerültünk a színpadra, már nem emlékszem, de biztos, hogy nem úsztunk be... az megmaradt volna! Talán vállon vittek be... A koncert végére az emberek megőrültek a ritka pillanattól, a látványtól, így begyalogoltak a vízbe, a színpad köré, és ott táncoltak mellettünk csuromvizesen.
Volt egy hangszalagműtétem, jó rég, talán 1999-ben... a műtétet egy hét kuss követte, előírva, és jól emlékszem, hogy a legeslegelső megszólalásom a rettenetes hét után azonnal in medias res egy Palotai szettben történt Rewindon, még mindig a Kopaszin. Csak a torkomnak nem tett jót az aznapi buli... nem kíméltem magam.
Alig tudtam megszokni az új helyet a Corvin mozi mögött, de aztán nagyon megszerettem. Utána meg az Üllői mentén. Annyiféle volt ott már a WB, hogy erősen gondolkodnom kell az első arculatokon.
Az biztos, hogy a Rewind szinte minden héten odavonzott, és egy jó kis időszak is húz még oda, a rövid, de élménnyel teli Tápszínházas fellépéseink, megbeszéléseink. Ott ismertem meg Keresztes Tomit és a többi színészt, akikkel utána jeleneteket csináltunk. Hihetetlen, felkavaró, fontos pontok az életemben. Végigkísért. A kezdetektől. Idáig.
Legutóbb a Kispál filmbemutatón voltam a WB-ben, a végén még énekeltem is. Örülök neki, hogy mindegyik WB időszak rengeteg emléket és élményt kavar fel bennem. Nem is emlékszem hasonló ragaszkodáshoz részemről semmilyen helyhez Budapesten.
Köszönöm hogy volt.
Merényi Dávid (fotós, rendező)
Nem szeretek szuperlatívuszokban beszélni, mert az mindig gyanús. Mert ma minden csak a legjobb, a legnagyobb, a legmenőbb lehet, egyébként nem lenne érdekes. Mégis azt kell, mondjam hogy a régi Kopaszi-gáton a WB a legjobb hely volt a városban. Mert biciklivel kellett menni. Vagy riksával. Vagy gyalog hogy tovább tartson az út. Mert érezni lehetett a Duna illatát útközben, meg ott is. Mert csicseregtek a madarak mikor hajnalban mentél haza. Mert lakott ott egy halász. Mert mindig jó zene volt. Mert valakinek eszébe jutott hogy ott legyen egy hely. És hogy ilyen legyen.
A Futó utcában a WB-ban forgattuk Nagy Gergő barátommal első videoklipünket Péterfy Bori Labambájára.
Három évvel később a Skálában a WB-ben mutatták be első egész estés mozimat, a Kispálfilmet.
És amikor nem munka kapcsán fordultam meg bármelyik későbbi helyszínen, hanem csak mondjuk zenét hallgatni vagy eltölteni egy kellemes estét, akkor is a mindenkori legjobb választás volt az összes közül. Mert aztán Duna illat már nem volt, meg halász sem, de most már tudom, hogy nem is ezek kellettek, ahhoz hogy otthon érezzem magam, hanem az, hogy azt a helyet úgy hívják, hogy West-Balkán.
Köszönöm WB!
Ágoston Béla (Zuboly)
Játszottam a West-Balkánban a Futó utcai korszakban és a Corvin mozinál is több formációval, de a Zuboly-koncertekre emlékszem igazán. Fedél volt a fejünk felett minden tekintetben. Volt egy hely ahol biztosan felléphettél egy évben kétszer, ami nagy szó manapság. Most már ez sincs. Fontos hely volt számomra is, anélkül, hogy Őrbottyánból érzékeltem volna, mi a pesti szerepe. Nekem ,mint vidéken élő zenésznek, mindig a telefonvonal túlsó végén jelentkező szervező adta a reményt az életben maradáshoz. Győzővel utoljára akkor találkoztam, amikor steel-drum szólót játszottam a West-Balkán bárjának hangfalaira - már a Nyugatinál. Ez is egy kulturális kísérlet volt, mint mindegyik WB. Mindegyik helyszín azt az egyedi közeget hozta mozgásba, amit az építészeti vagy rombolászati lehetőségek hagytak neki. Ez is a művelődés része. Művelődési ház volt. Nos, a Nyugatinál ez még nem alakult ki. Lesen volt lehet.
Kiss Tibor (Quimby)
A mindenkori West-Balkán, változó helyeken ugyan, de mindig ugyanazt az értékteremtő, hiánypótló kultúrmissziót töltötte be a városban. A művészetpártoló, mindig korrekt és lelkiismeretes vezetőség valóban egyik komoly zászlóshajója volt a budapesti éjszakának. Sajnos nagyon kevés ilyen van. És most megint eggyel kevesebb. Én személy szerint nagyon vártam már a Skála WB végleges elkészülését, mert tudtam, ha befejeződnek a munkálatok, sok zenekarnak, színháznak és a közönségnek is újabb otthona lehet. Nagyon nagy szükség van az olyan típusú klubvezetőkre, mint Győző, és az olyan kulturális oázisokra, amelyekben ő hitt, és rengeteg erőfeszítéssel létre is hozott.
Nagyon szomorú vagyok a történtek miatt.
Minda Endre (Hangmás)
Ülök a riksán – valamikor 2001 nyarán, kezemben a ZP-ben vásárolt ital össze-vissza lötykölődik, megyek a Kopaszi-gát felé, mert ott mindig sokkal jobb, mint másik helyen. Hajnalban gyalog a Duna mellett hazafelé - egészen más érzés volt onnan hazamenni, mint amikor a belvárosban följöttünk valamelyik pincéből a fényre. Aztán évek múlva az első lemezünk a Funeral Party Budapest hangfelvételei - akkor már a Futó utcai West-Balkán fölötti hangstúdióban. Emlékszem ott volt az a nagy fa a folyosón, amit körbeépítettek, a lombja kilógott a tető fölött – mindig megmosolyogtuk. Az első videoklipünket is ott forgattuk, és bár a helyből nem látszik a videóban semmi (greenbox-szal forgattunk), a hangulata mégis valahogy beleivódott. Az a hangulat, ami hozzátartozott a 2000-es évek Budapestjéhez. Nem szoktam mondogatni, hogy „régen minden jobb volt”, de az biztos, hogy akkoriban attól is jó volt Budapesten élni, mert volt benne egy West-Balkán. Végül megint költözniük kellett, és bár mindig is szívből utáltam a Nyugati pályaudvart, attól, hogy a WB odament, rögtön jobb érzéssel gondoltam rá. Utoljára tavaly tavasszal koncerteztünk ott, azt a koncertet online is közvetítették élőben. A West-Balkán a budapesti éjszakai és kulturális élet megkerülhetetlen helye volt.
Köszönöm!
Vörös András (Superbutt)
Felüljünk? Azért egyszer, legalább egyszer csak fel kellene - tanakodtunk a riksákat nézve a Petőfi-híd lábánál Trócsányi Gergővel egy teljes nyáron át. Aztán végül mégis megkíméltük a hajtókat kettőnk kétszázötven kilójától és jártunk inkább gyalog vagy kocsival a West-Balkánba, ki a Kopaszira. Pedig nem volt metálhely, egyáltalán, koncertet is összesen egyszer szerveztünk oda, persze, hogy a nyár egyetlen napjára, amikor annyira zuhogott az eső, hogy az összes szabadtéri hely zárva maradt. Kivéve a Balkánt, ami olyannyira nyitva volt, hogy az Est FM-en a programajánló utáni időjárás-jelentésben külön fel is hívták rá a figyelmet, hogy bár az egész városban felhőszakadás van, az előző műsor információi alapján a Kopaszi-gáton valószínűleg süt a nap. Sütött is. Még vagy tíz évig a város különböző pontjain: Kisfaludy utca, Futó utca, Nagytemplom utca, Nyugati (és ki ne felejtsük oldalágon a Honvéd utca-Szt. István körút sarkát a sommás megállapítással, hogy annál aztán tényleg soha nem volt és nem is lesz jobb hely Budapesten). A minap néztem bele a telefonomon tárolt képekbe, és meglepve konstatáltam, hogy összesen jó, ha tíz olyan fotót tároltam el az évek során, amiket valamiért fontos emléknek gondoltam, és azoknak a fele valamelyik WB-ben készült. Pedig nem voltam azokban sem jobban törzsvendég, mint a Gödörben, Kultiban, Dürerben, Instantban, akárhol - csak hát az állandóság, hogy West-Balkán valahol, valamilyen formában mindig van. Volt. De lesz is, az nem lehet, hogy ne legyen, mert akkor hol történnek majd meg az olyan sztorik, mint a kedvencem, amikor Molnár Gergely, a kétezres évek egyik legnagyobb formátumú zenekari technikusa és a pesti klubok központi szórólapnyomdásza a Futó utca és az Üllői út sarkán három bicskás fiatalembertől körbevéve az "Ürítsd ki a zsebeidet!"- felszólításra kissé remegő hangon azt válaszolta: "Ne haragudjatok, csak céges pénz van nálam, azzal el kell számolnom, sajnos nem tudok belőle adni..." - majd a döbbent csend pillanatait kihasználva berohant a Balkánba, ahol végül a kidobók mentették ki szorult helyzetéből. Mi mást lehet mondani?
Köszönjük, WB!
Szabó Simon (rendező, színész)
Minden elmúlik – szokták mondani. Ez nem igaz! A mai napig érzem a számban az első pasta ízét, amit a Nagyim rakott elém. A mai napig emlékszem az első csókra az oviban. Az első bunyóra a suliban. Az első bulikra, ahová ellógtunk otthonról. Aztán az első színházi szereplések. Az első éjszakázások. Csapódtunk jobbra, balra. Mindig mondták a nagyobbak, hogy hova kell éppen menni. FMK, Trafó, Süsi. Aztán egyszer mi is mondtuk a nagyoknak: „dél-budai szórakozatóegység”. Mi? WB, bazzeg. Cadikék játszanak az Öreggel. Hétvégén meg Korai, előtte levetítik a Zsebzsötemet. Az első kisfilmünk volt. Nyár, szúnyogok, elhajlás, egymásra borulás. Fiúk, lányok ellen.
Ez nem múlik el, ez örök. Az emlékek. A Kopaszi-gát volt számomra az igazi WB!
Aztán jött a Futó, oda is nyomultunk. Pándi meghívott piálni, közben meg Zuhanórepülés-buli volt. Kint lehetett bungee-jumpingolni. A film egyik jelenetét üvöltöttük bódultan, idéztük a Kokóék szerepét, ahogy a Nagy Zsoltival tolták.
Aztán tessék.
A Nyugatiban már nem voltam, az új WB-ben.
Vannak olyan dolgok, amik felett szeretünk elsiklani, mindenkinek vannak. Most mindenki elsiklik egy évtizedes eszme felett, egy borzalmas hiba miatt. De nem a hibák miatt emlékszünk emberekre, helyekre, emlékekre.
Tévedni, már sokan tévedtek. De hányan tudnak, ezek ellenére meleg szívvel visszagondolni a régi szép időkre? Köszönjük és sajnáljuk. Az áldozatotokat, az áldozatokat.
Maradnak az emlékek, és így lesz örökre WB!
