Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Hú, mit fogunk kapni! Egy lemezt leszámítva a heti termésünkön gyakorlatilag sehol nem szerepelnek gitárok, lemezeket pakolgató potmétertekergetők annál inkább! A Deerhoof tizenegyedik lemezén semmi meglepetés nem található, de ezt ennyi lemez után már ne is várjuk. A Cut Copy néha egészen céltalanul kalandozik el ismeretlen vidékekre. A Modeselektor tagjai haverjaik zenéit rakosgatták fel egy kissé túl terjedelmes lemezre. Shackleton egészen egyedi módon közelítette meg a Fabric-lemezeken megszokott tematikát, de valamiért mégis működik a végeredmény. Ellenben a brazil DJ Marky nem nőtt fel a kihíváshoz, amit egy Fabriclive-mix elkészítése jelent.
Deerhoof - Deerhoof Vs. Evil
(Polyvinyl)
A San Francisco városából származó Deerhoof már egy ideje jól befutott név a könnyűzenei palettán. Persze nem volt ez mindig így, mivel a kilencvenes évek félidejétől létező csapat korai kiadványai igen avantgárd természetűnek bizonyultak. Ezt csak egy viszonylag hosszú folyamat eredményeként sikerült levetkőzniük. Szerencsére azért nem teljesen. A zenekar kiadványai, hol a rock, hol pedig a pop felé kacsingattak, tehát egyre emészthetőbbé és szerethetőbbé váltak. A Deerhoof immáron sokadik, egész pontosan tizenegyedik lemezét jelentette meg. Az anyagon továbbra is gyermeklelkű, olykor pedig határozottan infantilis avantgárd popzene hallható. A punkos lendületű, játékos gitármeneteket egy zseniális dobos, Greg Saunier, és egy zabálnivaló japán énekeslány, Satomi Matsuzaki teszi még élvezetesebbé. Az avant pop pajkos és hiperaktív csáberejét ugyan ezúttal is sikerült megőrizniük, ilyen hosszú idő után mégis elgondolkozik az ember, hogy vajon mennyire működik céltalanul a banda. A Deerhoof rendkívüli újdonságokat már nem nagyon rejteget senki számára – a 2010-es budapesti koncert óta már a hazai közönségnek sem –, arról viszont immár sokadjára is meggyőz, hogy igenis nagyszerű az, amit és ahogyan tesz a zenével. A Deerhoof vs. Evil esetében például az, ahogy a pop és rock egy nagyon egészséges ötvözetét találja meg, és formálja a saját bohókás képére. Csakhogy a Deerhoof avant popja pillanatnyilag megtelt, legalábbis megrekedt egy bizonyos szinten. De vajon érdekel ez bárkit is, ha még így is ilyen baromi szórakoztató ez az egész?
(Szöveg: maUgly; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!
Cut Copy – Zonoscope
(Modular)
Az ausztráliai elektropop-színtér a kétezres évek második felében, szorosan az európai (különösképp a francia és német) előképének nyomában alakult ki. Eddigi létezése alatt olyan előadókat sorakoztatott fel, mint a Muscles, a Midnight Juggernauts, a Presets, a Van She, vagy épp a MGMT-epigonnak bizonyuló Empire Of The Sun. De nem feledkezhetünk meg a szigetországi szcéna mesterművéről, a Cut Copy második albumáról sem. A kiváló In Ghost Colours jogosan kötött ki a 2008-as évösszegző listák élbolyában. Az énekes-billentyűs-gitáros Dan Whitford projektjének jelenlegi lemeze, a Zonoscope az életmű viszonylag ügyetlen folytatása. A Cut Copy receptje továbbra is a régi: fényes, könnyed elektronikája nagyot merít a nyolcvanas évek újhullámából és szintipopjából, ezt pedig előszeretettel vegyíti a korai kilencvenes évek bágyadt, cipőbámulós gitárhangzásával. Az így kapott egyveleg ezúttal – az In Ghost Colours ellenpontjaként – sallangmentesítés nélkül került fel a csapat harmadik lemezére. A Zonoscope egy órát is meghaladó játékideje során tehát nem a karaktervesztéssel, hanem a felhígulással kell megbirkóznunk, vagy épp megbarátkoznunk. A kozmikus terjengősség ugyanis elerőtleníti a lemezt, különösképp annak második felét. A záródal, a Sun God tizenöt perces hossza már egyenesen túlzásnak tűnik, pedig a többtételes darab második szakaszában még a Happy Mondays és a Primal Scream is egyértelműen visszaköszön, ám a fennmaradó tíz percben már csak az elektronika instrumentális kibontakozása rabolja a műsoridőt. A Zonoscope játszi könnyedséggel hajlamos elkalandozni, akárcsak annak idején a honfoglaló magyarok is tették: portyázásaik révén eljutottak még a Pireneusokon túlra is, de értelme, a garázdálkodáson túl, nem sok volt annak sem.
(Szöveg: maUgly; pontszám 3/5)
Modeselektor – Modeselektor Proudly Presents Modeselektion Vol. 01
(Monkeytown)
A kétezres évek elején feltűnt Modeselektor hamar belopta magát a kritikusok szívébe az elektronikus tánczene legkülönbözőbb stílusainak teljesen idióta, gyakran humoros, és szinte páratlanul izgalmas ötvözésével. Idővel a közönség is rájuk talált, egy tévéműsorban még Thom Yorke is róluk áradozott, most pedig ha már egy nevükkel fémjelzett válogatás jelenik meg, akkor talán még Magyarországon is tudják néhányan, hogy arra érdemes lehet odafigyelni. A Modeselektion Vol.01 koncepciója egyszerű: Gernot Bronsert és Sebastian Szary szóltak a haveroknak (na jó: általuk respektált producereknek), adjanak valamit a mostanában készített, de korábban még sehol meg nem jelent zenéikből. Azok örömmel tettek eleget a kérésnek, Modeselektorék pedig nagyon elégedettek lehettek a kapott zenékkel, hiszen annyit pakoltak belőlük a lemezre, amennyi csak felfért. Ennek eredménye pedig egy meglehetősen változatos válogatás lett, a számok stílusát és színvonalát tekintve egyaránt. A régóta elismert (Cylob, Apparat stb.), és az elmúlt években megismert előadók (Sbtrkt, Cosmin TRG, Ramadanman, Bok Bok stb.) zenéiben elsősorban dubstep-, minimal techno-, klasszikus elektro-, és house-elemek keverednek, javarészt úgy, hogy a számok nagy részére igen nehéz lenne egy önmagában megálló stílusjelzőt aggatni. Ezen túl viszont az egyes trackek már meglehetősen eltérő színvonalúak: akad közöttük igazán figyelemreméltó és egészen semmilyen is, arányuk nagyjából fele-fele, ami viszont sajnos a legnagyobb jóindulattal sem mondható jónak. Még szerencse, hogy a jól sikerült darabok tényleg, igazán jók, így miattuk mindenképpen érdemes meghallgatni a lemezt, később viszont már bőven elég lesz csak ezeket elővenni. Tipikus zenei újságírói közhely, de ha a rajta található 18 számból csak a legjobban sikerült tízet adják ki, ez most egy sokkal jobb lemez lenne.
(Szöveg: mista; pontszám: 3/5)
Shackleton – Fabric 55
(Fabric)
Mielőtt elkezdenénk vesézgetni a "nagy" 55-ös Fabric-mixet, felmerül egy pár kérdés, ami rögtön választ is nyer. Miért pont Marky kapta a Live-ot, miközben Shackleton híres arról, hogy élőben nem dj-ként, hanem tisztességesen, élőben, darabjaiból rakja össze zenéjét? Miért küldték be a manapság annyira népszerű dubstep/bass music vonalból leginkább kilógó producert a stúdióba, hogy hegesszen valami érdekeset? A választ maga Shackleton adta a kérdésre: a hallgatónak rendhagyó, saját magának szokványos módon fogta a zenéit, amiből egyébként aligha lehet dalokat írni, ezeket kiadni meg főleg öngól (elég csak az előző 12”-esét megnézni, az egyik oldalon tizennégy percig megy az őrjöngés...), leült, és megcsinálta az óriási tripnek is beillő felvételt. Mixnek nem nevezhető, mert egyszerűen nem az, koncertfelvételnek megint nem illik be, mert nem egy banda játszotta, hanem csak egy faszi samplerrel. A szokásos, filmzeneként való értelmezés ezúttal ugyanúgy hasztalan, ilyen film egyszerűen nincs, nem is lesz, mivel nincs ennyire paranoid rendező, aki meg merné csinálni. Esetleg animációs megoldásokat tudnék rá elképzelni, de ahhoz túl terjedelmes a maga 75 percével. Albumnak szintén hasztalan lenne leírni, mert semmilyen megkülönböztetés nincs a témák közt (persze trekliszt van, de minek). Utazásnak viszont tényleg kiváló az egész, emiatt egyrészt felmerül az esetleges pszichedelikus segédeszközök használata (mind a készítésnél, mind hallgatásnál), másrészt meg annyira sok tája merül fel a világnak egy-egy pillanat, érzés erejéig, hogy nem is nagyon lehet követni őket. (Már csak azért sem, mert nem túl jellegzetesek ezek, maga a zene viszont pont ezt a célt kiszolgálóan monoton, szuggesztív.) Ennek az az eredménye, hogy a mű hallgatása közben eleinte valamilyen közel-keleti támaszponton érzi magát az ember, egy idő után meg már mintha Vietnam felett vinné a mentőhelikopter, ópiumos lázálmokat megszégyenítő hangulatban. Szóval, le a kalappal, egyedi a cucc, de nem tökéletes.
(Szöveg: bodri; pontszám: 4/5) Ezt hallgasd!
DJ Marky – FabricLive 55
(Fabriclive)
Marky, mindenki kedvenc vigyorgó brazil drum&bass DJ-je állítólag majd' kiugrott a bőréből, amikor megtudta, az 55-ös FabricLive elkészítésére őt kérték meg. Úgy hallottam, még aznap rögzítette is a mesterművet, amivel ugyan pár rajongóját biztos lenyűgözte, engem viszont ennél nehezebb meggyőzni. Alapvetően a téma valóban profilba vág Markynak: évek óta mindenki úgy emlegeti, mint a legenergikusabb bulikat biztosító lemezlovászt, egy Fabric-mix talán mégis nagyobb falat, minthogy csak úgy, nekifutás nélkül teljesítse az ember. Ez történt a brazil favorittal is, a jó hosszú mix elején csak úgy röpködnek a jobbnál-jobb liquid funk slágerek. Ismerős producerek (S.P.Y,. Klute, Makoto, Dramatic, és persze maga Marky) megbízhatóan működő munkái ezek, remek vokálokkal, valahogy mégsem állnak össze egésszé, viszont tökéletesek lehetnek egy jó buli indító zenéiként. Sajnos a sor meg is szakad a legújabb Calibre-nagylemez nyitó tételével, az Even If című remekkel (ez az egyetlen használható trekk azon az albumon), a szinte utolsó, dalként értelmezhető - és tiszteletből majdnem végigjátszott – számmal majdhogynem az egész mix kifut önmagából. Az utána következő számok még csak külön blokkot sem alkotnak, egyszerűen csak úgy mennek a maguk útján, a jól elkezdett buli egész más irányt vesz, mint azt gondolhatná a hallgató (ez az irány pedig a mostanában oly sokat emlegetett minimalista, "díp" drum&bass.) Brazilunk persze uralja a terepet, szóval egy pillanatra sem fordulhat elő se hiba, se lazítás, a mixtechnika szokásosan profi, a szelekció is egy egész egyedi oldalát mutatja a zenei palettának (ami azért érdekes, mert a Fabric-mixekre jellemzően itt most nincsenek exkluzív, csak ide tartogatott trackek, mert minek), csak talán a lélek, a csoda hiányzik belőle, amiért készítőjét egyáltalán elkezdtük úgy szeretni, mint az egyetlen DJ Markyt.
(Szöveg: bodri; pontszám: 2,5/5)
