Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A városi legenda szerint azzal önmagában még nem volt baj, hogy Tátrai Tibor egy méretes spanglival a zsebében érkezett a Három Kívánság tévéműsor felvételére valamikor a kilencvenes évek első felében. A dolog csak attól vált némileg pikánssá, hogy a Tátrai Band produkciója után következő attrakció egy olyan kissrác kérésének teljesítése volt, aki igazi rendőrkutyát szeretett volna megsimogatni. "És tessék, kedves gyerekek, máris érkezik a stúdióba Kovács III százados és beosztottjai, az őrmesteri rangban szolgáló Cézár és Morzsa, a két drogkereső németjuhász. Ööö... Látjátok, gyerekek, Tibusz bácsit mennyire szeretik a kutyák? Nagyon szeretik... Nagyon, úgy látszik, de azért Pistike, te is megvakarhatod a fülük tövét..."
Ahogy a városi legendák általában, valószínűleg ez sem igaz (vagy legalábbis nem úgy, nem ott, nem akkor és nem azokkal történt meg, mint mesélik), de nem is számít. A tény, hogy mind a mai napig közszájon forog a két-három generációval későbbi zenészek körében is, jól mutatja, hogy hőse nem akárki. A vagány muzsikus egyik archetípusa, akire jóval többen gondolnak ismeretlenül is tisztelettel, mint fintorogva. Nyilván nem lehet megúszni az utóbbit sem senkinek, aki hagy valamilyen nyomot maga után, és Tátrai talán legfontosabb zenekara, a Hobo Blues Band sem úszta meg soha. Elég csak egy pillantást vetni a dupla búcsúkoncert recenzióját kísérő kommentekre: ha az első tíznek tetszik is, úgyis megjön a tizenegyedik, aki dafke valami rosszat mond. De nincs ezzel baj, unalmas lenne a világ, ha mindenki ugyanazt gondolná és a fintorgóknak is van igazsága. Hobo például valóban nem jó énekes a szó technikai értelmében, nem mintha valaha is állította volna magáról, hogy az. Bár, ha már itt tartunk, az ő pontatlanságaihoz képest Deák Bill Gyula bácsinál meg az évek alatt a mássalhangzók mellől az előre megírt magánhangzók koptak ki a szövegekből, a mély hangrendűek legalábbis biztosan, így lesz örökre a miénk a Kőbénye Blűz, a Köpeszkütye meg a Fütenyűlemezőn. Ám legyen. Így szeretjük. És aki nem szereti, utálnia annak sincs miért, mert a HBB lehetőséget mástól el nem vett, népszerűséget önmagáért nem hajhászott, alantas érzelmekre demagóg módon nem játszott, népet nem butított. Tanítani viszont tanított, és az még hagyján is, hogy Pilinszkyt, Villont, József Attilát, Ginsberget, vagy a másik oldalról Hendrixet, Creamet és Doorst, de – bármilyen közhelyesen hangzik is - tanított vagy segített legalább fájdalmat elviselni, sírni, örülni és győzelmet vagy vereséget méltósággal megélni nem keveseknek. Dalokkal, dalszövegekkel és személyes példával is valakitől, aki egész életében saját bohócságát hangsúlyozza, de kor- és pályatársainak jó részével ellentétben nem csinált magából bohócot. Ennek ellenére (vagy épp ezért), megtölti zenekarával az Arénát két nap alatt kétszer, hogy aztán egy héttel később ne legyen rest századannyi embernek is Circus Hungaricus előadást tartani egy aprócska színházteremben. És hogy egy pillanatra visszakanyarodjunk az eredeti kérdéshez, kit érdekel, hogy szépen énekel-e? Amilyen formát ez a tartalom megkövetel, ahhoz passzol, ezer közül is felismerhető az orgánuma és ha ez megvan, nagy baj nincs. Százból nyolcvan ember különösebb probléma nélkül meg tud tanulni élvezhetően énekelni, de ettől még nem feltétlenül fogja megírni a 45-ös Bluest, a Másik Magyarországot vagy a Hajtók dalát. Igaz, ami igaz, másfelől valószínűleg nem fogja kioktatni és hazaküldeni a részeget sem, aki egész koncert alatt a Hosszúlábú asszonyt követeli (na jó, ez, mármint a hazaküldés az Arénában szerencsére nem történt meg, bár biztos vicces lett volna, de 2010 nyarán egy székelyföldi fesztiválon például igen). De legalább következetes, nem mondható, hogy vénségére ment el az esze, mert már huszonöt éve, a Lágymányosi Közösségi Házban sem volt másként. Meg is voltam szeppenve gyerekként, mert azt hittem, hogy rockkoncertre nem jól viselkedni megy az ember. Kiderült, hogy ide valamelyest mégis, és mai fejjel egészen furcsa visszagondolni rá, hogy a vasárnapi klubkoncerteken lényegében nem voltak állóhelyek, székeken vagy földön, párnákon ülve headbangeltünk, mert azt lehetett, bár nem tudtuk, hogy a mozdulatsort headbangelésnek hívjuk majd egyszer, sokára. Tizenöt évesen a szövegekből is nyilván annyi jött át, amennyi, de azért kívülről fújtuk mindet, és nem gondolkodtunk rajta, hogy 2011-ben egyszercsak értelmet nyernek majd, és az meglehetősen szürreális élmény lesz.
A dalokhoz persze zene is kellett, és itt jönnek a képbe az emberek, akik miatt a HBB a főhős meghatározó személyisége ellenére sem egyszemélyes projekt volt, hanem igazi zenekar. A klasszikus felállás mindenkinek mást jelent, nekem éppen a Döme Dezső-Tóth János Rudolf-Fuchs László-Póka Egon-Hobo lenne az, mert ezt láttam először annak idején, de jöhetnénk Szénich Jánossal és Pálmai Zoltánnal is, mert őket meg a Kopaszkutyában láttuk. (Őket láttuk? Vagy csak az első lemez borítójáról tanultuk be a neveket?) Mindegy, a búcsúkoncertet adóra sem lehet panasz. Gondolom, nem árulok el nagy titkot, pont olyan jól játszottak, ahogy várni lehet Solti Jánostól, Tátrai Tibortól, Madarász Gábortól és a Weiner Leó-díjas karnagy és zenetanár Pókától, akitől - ha a színpadon nem is tört gitárt -, az általa dirigált kőbányai zeneiskolában a szintén bizonytalan eredetű városi legenda szerint néhány éve nem véletlenül kicsit félve kérdezte meg egy diákja, hogy a frissen vásárolt basszusgitárját miként is kellene beállítani. "Na, add csak ide, kicsikém! Nézd, ilyenkor először meg kell egy kicsit rángatni és hajlítgatni, hogy... (reccs) Áh. Szar ez, kicsikém, vidd vissza!" Na ugye. Hát lehet ezt a társaságot nem szeretni?
Címlapfotó: Sánta István Csaba
