Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Gang of Four @ Heaven, London, 2011.02.02.
Milyen lehet 2011-ben, élőben az a zenekar, melyet Mike Stipe (R.E.M.), Flea (RHCP) és Kurt Cobain is egyik legfontosabb zenei hatásaként tart/tartott számon? Röviden: fasza. Bővebb kifejtés alant.
A zenekar: A Thatcher-éra elején, 1978-ban alakult brit punk/new wave színtér legpolitikusabb együttese. Nevüket a kulturális forradalom alatti Kínában mind nagyobb politikai hatalomhoz jutó „Négyek bandájáról” kapják. A kilencvenes években feloszlanak, hogy 2005-ben eredeti tagokkal, újra összeállhassanak. Koncertek vannak, lemez nincs. Idén januárban azonban ez is megérkezik. A Contenten a fő szerzőpároson kívül a ritmusszekciót azonban már fiatalabb arcok töltik be.
A klub: London belvárosában, a Temze partjától 100 méterre, a Charing Cross vasútállomásba futó Hungerfold híd alatt megbúvó, 1500 főt befogadni képes hely. 7-8 méteres belmagasság, kupolás szerkezet. A fekete falakon plazma TV-k, azok számára, akiknek nem adatott meg, hogy alanyi jogon lássanak el a tömeg feje felett a színpadig.
A koncert: A John And Jane névre hallgató előzenekar magját egy francia pár alkotja, akik saját bevallásuk szerint azért alapítottak zenekart, hogy kapcsolatuk ne üresedjen ki. Ezt a célt jól láthatóan elérték, hisz ők élvezik a dolgot. Egy számot például végig egymás szemébe nézve adnak elő. Kívülállóként azonban nem egy nagy durranás, a néhol Sonic Youth-ra néha Joy Divisionre emlékeztető produkció. Bemelegítésnek elmegy, de fél óra épp elég belőle.
Átszerelés alatt Holiday In Cambodia szól a Dead Kennedystől. Bíztató. Időközben a terem csordultig telik. A múlt hónapban, 16 év szünet után megjelent új albumról a You Will Never Pay For The Farm-mal nyitnak. A két öreg 50 felett is hozza a rock and roll-t. Jon King fel-alá rohangál, vigyorog, hadonászik, a To Hell With Poverty alatt még bukfencezik is. Andy Gill (aki többek közt a RHCP első albumának producere is volt anno) rezzenéstelen arccal, összeszorított szájjal szuggerálja a közönséget. Tökéletes kontraszt. A koncert többször már-már performanszba csap át. Az anti-szerelmes dal himnusz, Anthrax alatt, (amit búcsúturnéján a Nine Inch Nails is feldolgozott, és melyben a szerelmet a gyilkos méreghez hasonlítják, amit nem szeretnének elkapni) Gill többször földhöz vágja gitárját, majd átdobja a színpadon. King pedig azon nyomban visszarepíti azt, el is találva vele az erre nem számító gitárost. King amúgy a basszusgitárost is fejbe somja egyszer, extázisában hátradobott csörgődobjával.
A He’d Send In The Army elején King több percen keresztül egy léccel ütemesen püföl egy mikrohullámú sütőt. A dal közben ezt tovább folytatja, míg a végén a mikró maradványait a földhöz vágva, lihegve, de mosolyogva rogy földre. Az At Home He’s a Tourist előtt pedig sztorizgat. Megtudjuk, hogy utoljára 87-ben járt ebben a klubban, azon az éjszakán, amikor Anglián hurrikán erejű vihar söpört végig, és hazafele kidőlő fák között kellett szlalomoznia. Ezt a dalt egyébként 1981-ben azért tiltotta be a BBC, mert nem voltak hajlandóak élő adásban megváltoztatni a szövegét, és a benne szereplő óvszer szót mással helyettesíteni. (Zárójeles megjegyzés: emiatt az akkori kiadójuk, az EMI kihátrált mögülük, és egy bizonyos Duran Duran nevű bandát kezdett el inkább nyomni. A Duran Duran júniusban a 23 ezres O2 Arénában fog minden bizonnyal teltházas koncertet adni, míg a Gang of Four itt mintegy 1500 ember előtt játszik.)
Zárásként a ráadásban eljátsszák legnagyobb slágerüket, az 1979-es első lemezükről, a Damaged Goods-ot. Beindul az ugrálás elől. Csatlakozom. Meghajlás. Vége. Gondolom én, és még a tömeg előtt kisietek CD-t venni. Később, a WC felé igyekezve hallom, hogy ismét játszanak. Most már nem verekszem magam vissza középre, inkább a sarokból nézem az ugráló keménymagot. Nem egy fehéringes, öltönyös, midlife crisis-t mostanában átélő családapa ugrál gyermeki mosollyal arcán. Állat. Sőt, az egyik a végén elkéri a biztonságitól a szétvert mikro leszakadt ajtaját, és a boldogságtól átszellemülten dugja be táskája mélyére. Első bécsi Nine Inch Nails-koncertem emléke dereng fel előttem 1999-ből. Trent Reznor által péppé zúzott szintetizátor egy darabját tettem el hasonlóképpen. Mai napig féltve őrzött kincs.
Mivel ma este nincs vihar, sőt, inkább tavaszias az idő, levezetésként kisétálok a Temze partjára, és pár percig az éppen kékben tündöklő London Eye-t bámulom. London Calling a képeslapokról. Aztán metró. Vissza a külvárosba, a hármas zónába. London Calling a valóságban.
