Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Néhány héttel ezelőtt a majdnem teltházas Müpában bűvölte közönségét a fiatal Joanna Newsom. A főszerepben természetesen az ifjú hölgy és hárfája állt, ám játékának gazdagságát időnként zenekarának tagjai is alátámasztották. A tagok között ott ült egy szerényen mosolygó, viszonylag kevésszer szóhoz jutó harsonás is, Andy Strain. Aki másnap egy Ráday utcai kávézóban lépett fel a dobossal, hogy megpróbáljanak csárdást játszani. Harsonával. Értjük, nem? Az ad-hoc jellegű kávéházi másnapján beszélgettünk Andy-vel, akiről kiderült, hogy még korábban komolyan megfertőzte a csárdás, amelyet egy különleges előadás keretében szeretne megismertetni az amerikai gyerekekkel.
Gyakran előfordult a turné során, hogy kedvetek szottyant kávéházakban jammelni, ahogy tettétek azt a szombati Joanna Newsom koncert után?
Egyáltalán nem. Az egyedülálló alkalom volt. Joanna zenekarának dobosát, Neilt kérdezte meg az egyik ismerőse, hogy nincs-e kedve fellépni egy kisebb belvárosi helyen. Tetszett neki az ötlet, úgyhogy Neil pedig engem kérdezett meg, hogy nincs-e kedvem csatlakozni hozzá. Baromira izgultunk, mivel alighogy megérkeztünk a kávézóba, az már tömve volt. Nem is igazán tudtuk, hogy mire vállalkoztunk. Ám talán éppen ezért is, őrült jó móka volt!
Tényleg?
Komolyan mondom, hogy zseniális volt. Ráadásul rengeteg fiatal volt ott, akik kifejezetten miattunk jöttek.
Pedig lehet, hogy korábban sosem hallottak még rólatok.
Valószínűleg tényleg nem, de pont emiatt mondom azt, hogy fantasztikus volt az élmény. Úgy éreztem, hogy nagyon sok energiát kapunk tőlük. Meg egyébként, hogy őszinte legyek én amúgy is jobban szeretem az ilyen családiasabb koncerteket. Könnyebb kapcsolatot teremteni a közönséggel, könnyebb velük beszélgetni. Akár koncert után is. Az emberek pedig értékelik ezt, illetve azt, hogy nincs különösebb felhajtás. Itt egy harsonás csávó, és ennyi. Ilyenkor érzem igazán, hogy valami újat mutathatok az embereknek.
Szóval a kávézóbeli hakni jobban tetszett, mint mondjuk a fellépés a Müpában?
Nem egészen így van, tudniillik mindkettő más, mindkettőt lehet szeretni valamiért. A nagy koncerteken, amilyen volt az itteni is, gyönyörű a hangzás, helyenként már-már tökéletes. De, ahogy már említettem, nehezebb kommunikálni a közönséggel, mint mondjuk egy kávézóban.
Ez utóbbi – pont az intimitása miatt – nem ijesztő egyébként?
Ha még csak ijesztő lett volna, de ráadásul még sosem játszottam így, mint most! Csárdást harsonán! És hát be kell látnom, még nem megy elég biztosan a magyar.
Egy ilyen alkalommal azért elég komolyan felszabadult, nyitott lelkiállapotra van szükség.
Nyitottnak kell lennie annak, aki játszik és annak is, aki befogad. Hiszen gondolj csak bele: a csárdás az itteni tradíció része, a magyarok vérében van. Aztán egyszer csak megjelenik egy amerikai harsonás, aki azt mondja, hogy ezt szeretné játszani. Te jó ég! Soha nem kellett még whiskeyt innom fellépés előtt, csak most. De végül is jól sikerült, hiszen az emberek végig kíváncsiak voltak arra, hogyan sikerül átültetni a csárdást a saját világunkba. Nagyon nagy élmény volt!
Azt ne mondd, hogy megfertőzött a magyar virtus!
Az nem kifejezés! Hamarosan egy izgalmas előadássorozatot indítunk egy ötvenfős zenekarral általános és középiskolás gyerekeknek az Egyesült Államokban. Az egyik érdekessége az lesz, ahogyan valós időben elrepítenek bennünket mindenféle különleges világokba a mögöttünk látható kivetítőkön. A mozgásomat folyamatosan egy kamera követi majd, egy programozó pedig különféle helyszínekre „visz”. Hihetetlen dolgokat tud művelni a srác! Lesz például egy olyan jelenet, amikor a monitorokon látható füstöt fogom felkavarni a harsonámmal. Aztán lesznek táncosok is, akiknek csak a sziluettjét látjuk majd. Lehet, hogy amerikai, lehet, hogy magyar, vagy éppen roma lányokról van szó, ám nem is ez a fontos, hanem ahogyan párbeszédet folytatnak majd a zenével. Ennek az előadásnak lesz az egyik rész a csárdás is. Egy harsonából azonban igen nehéz a hegedűjátékhoz hasonló finom és éles váltásokat előhozni, sőt, sokszor szinte lehetetlen. Ezért szeretnénk láthatóvá tenni a zenét. Tulajdonképpen arra keressük a választ, hogy ez miként oldható meg.
Ez azonban már nem csak a zenéről szól.
Valóban nem. Ez inkább a mi elképzelésünk a zenéről, azon belül pedig a csárdásról. Valószínűleg nem nagyon szokták harsonán játszani, mi pedig szeretnénk megmutatni a gyerekeknek, hogy mire képes ez a hangszer és azt, hogy miről szól a csárdás maga. Persze ez nem olyan, mintha egy roma zenész fogná a hegedűt és játszana valamit. Nem azt fogjuk megmutatni feketén-fehéren, hogy miről szól ez a zenei stílus. Inkább úgy fogalmaznék, hogy lefordítjuk azt a saját nyelvünkre, úgy, hogy az a gyerekek számára is élvezhető legyen.
Igen imponáló, hogy így megragadott a csárdás, de hadd kérdezzem meg, hogy miért?
Tegnapelőtt egy étteremben vacsoráztunk, ahol négy cigányzenész játszott különböző hangszereken – hegedűn, brácsán, bőgőn és… van az a furcsa hangszer, amelyen a húrokat ütögetik. Különös neve volt.
Cimbalom?
Igen, ez az! Cimbalom. Szóval ezen a négy hangszeren játszottak. A hegedűs végig kereste, hogy kivel teremthet szemkontaktust. Az első szám körülbelül 6 perces volt, közben ez a furcsa, mesebelinek tűnő figura folyamatosan az emberek tekintetét figyelte. Egyenesen a szemedbe nézett. Az az érzése támadt az embernek, mintha egy történetet próbálna elmesélni, nem csak azzal, ahogyan játszik, hanem azzal is, ahogyan figyel téged. Olyan volt, mintha egy régi gyerekkönyvből ugrott volna elő. Azt éreztem, hogy az ő szívében is egy őszinte bohóc lakozik. Mint, ahogy a legenda szerint a harsonásokéban. Úgy éreztem, hogy ez a legenda elevenedik meg a cigányzenész személyében. Ezt az érzést szeretném továbbadni a gyerekeknek. Ez a szenvedélyem, hogy ők is megélhessék ezt a nem is evilági élményt. Történetekről, érzésekről mesélni nekik a zenén keresztül, legyen az akár magyar, akár valami furcsa modern, akár hagyományos, mindegy.
Ha az a szenvedélyed, hogy a gyerekeknek játssz, mégis hogyan került a képbe Joanna?
Néhány éve egy harmonikaművész hívott Los Angelesbe, hogy dolgozzunk együtt rajzfilmzenéken. Ezzel egy időben ez a srác fellépett Joanna éppen aktuális turnéján is. Aztán úgy alakult, hogy Joannáék egy harsonást kerestek a következő album felvételeihez, a harmonikás barátom pedig szólt nekem, hogyha van kedvem, akkor csatlakozhatnék hozzájuk. Hát így.
Nem nehéz a háttérben maradni a koncerteken, hiszen ott elsősorban nem a harsonáról van szó?
Az igaz, hogy lehet nehéz is, ám nem feltétlenül. Baromi jól lehet együtt dolgozni Joannával. Elég széles mozgásteret hagy nekünk, nyugodtan változtathatunk bármin, sosem mondja meg hogyan játsszunk. Tulajdonképpen csak arra kér meg bennünket, hogy játsszunk rá a hangjára. Úgy gondolom, hogy ez nem túl gyakori. Nyilván ehhez bizalom is kell, az pedig megvan, sőt! Azt hiszem, hogy ez az egyik legjobb zenekar, amelyben valaha játszottam. Olyan mint egy család. Tudom, hogy mindenki mindig ezt mondja az interjúkban, de ez nálunk tényleg igaz. Ráadásul nagyon sokat tanultam a többiektől és a közös fellépések során, arról, hogy mit is akarok valójában, hogyan szeretnék játszani, valamint azt, hogyan kell bánni a közönséggel.
De térjünk vissza a saját projektedhez! Az jutott eszembe, hogy milyen furcsa, hogy mostanában egyre többen nyúlnak a cigányzenéhez. Tim Ries, a Rolling Stones szaxofonosa is hasonló anyagon dolgozik, mint te. Mit gondolsz, mi az oka ennek az érdeklődésnek?
Mert csodálatos a cigányzene! Ám ezen túl, számomra azért is fontos, mert újra el kellett kezdenem gyakorolni, tanulni. Másként kell tekintenem a zenére. Éppen azért, mert ez egy kiemelkedő, régi és szép stílus.
Régi és szép stílusokkal Amerikában is találkozni, nem?
Gyönyörű az amerikai népzene, ez kétségtelen, ugyanakkor a történelmünk alig több mint kétszáz évről szól. Mi, amerikaiak, egy kicsit mindannyian magyarok, angolok, írek, németek és franciák is vagyunk. Tulajdonképpen visszatérünk a gyökereinkhez. Ám visszatérve arra, hogy miért is a magyar zenét választottam? Egyrészt az egyik példaképem, Edgar Meyer, aki nagybőgőn játszik, elkezdett a cigányzenével foglalkozni, így hát én is. Másrészt, amikor meghallod a cigányzenét rögtön elhallgatsz, mert tudod, hogy valami történik, valami elragad magával, beszippant. Továbbá a hegedű is itt érzi otthon magát, innen származik, Európából. Szóval az én átiratom inkább a közös gyökereket szeretné kihangsúlyozni és az ehhez hasonló érzéseket próbálja átadni. Nem akar nyugati csárdás lenni, hiszen nem is tudja úgy felmutatni azokat az értékeket, amelyek egyébként jellemzők rá. Abban az étteremben, tegnapelőtt, az a cigány férfi nem csak arra törekedett, hogy nézz a szemébe, hanem arra is, hogy egy kicsit másként lásd a dolgokat. Ezt a gondolatot szeretném eljuttatni a legtöbb emberhez. Tisztában vagyok vele, hogy nem tudom megváltoztatni a világot, de azért igyekszem megmutatni, hogy másként is lehet.
Nyilván nem tudod megváltoztatni a világot, de ha módodban állna, szeretnéd?
Azért én úgy vélem, hogy egy szeletén valóban tudsz változtatni. Márciusban lesz a már említett előadás bemutatója a szülővárosomban, aztán 4-5 iskolában játszunk még Kaliforniában. Ha a több száz gyermek közül akár csak egy is érdeklődni kezd a hangok, a zene iránt, akkor azt hiszem, hogy már elértem, amit szerettem volna.
Ráadásul, ahogy említetted, közben még te is tanulsz.
Különös dolog a zene. Hiszen nem kellenek írott, vagy kimondott szavak ahhoz, hogy valakivel beszélgethess. Csak játszom, te pedig hallgatsz, míg végül te fogsz játszani és én hallgatlak téged. Egyre több dolgot tanulok meg a zene által. Régen például azt gondoltam, hogy majd egyszer a saját stílusomat taníthatom másoknak, végül úgy alakult még mindig inkább én tanulok. Felismertem, hogy nem kell görcsösen akarni valamit, hiszen a zene éppen a szabadságról szól, nem pedig a feszültségekről. Gyerekkoromban például folyamatosan küzdöttem azért, hogy minél kevesebbet hibázzak. Szinte mantráztam magamban: ne hibázz, ne hibázz, ne hibázz. Aztán idővel rájöttem, hogy ez így nem működik. A kávézóban például volt egy pillanat, amikor egy nagyon magas hangot kellett volna játszanom, a legmagasabbat, amit ki tudok hozni a harsonából. Nem sikerült. Helyette inkább olyasféle hang jött ki, mintha egy szelepet nyitnál meg. Mégsem volt kínos a dolog, sem a közönségnek, sem pedig nekem. Mert nem a hibákról volt szó, hanem a zenéről.
