Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Brian Blade @ Művészetek Palotája, 2011.03.06.
Egy haláli jó kis vasárnap esti lötyögős buli tanúi lehettek azok, akik úgy döntöttek, hogy megnézik mi a fenét művel egy zseniális dobos akkor, ha pengetni kezd és még énekel is hozzá. Brian Blade és csapata a Mama Rosa turné magyarországi állomásán, a Müpában dörömbölt.
A mélyen szakavatottaktól előre elnézést kérek, ám meg kell állapítanom, hogy éppenséggel könnyedén előfordulhat az, hogy egy egyszerű földi halandónak elképzelése sincs arról, ki a fene az a Brian Blade. Jó-jó, értem én, zenélt például Joni Mitchell és Bob Dylan mögött, de hát ha mondjuk egy koncert plakátjára rá van írva az a név, hogy Bob Dylan, akkor a többi szinte már mindegy is, a koncerten magán pedig hasonló a helyzet. Többnyire azt figyeljük, hogy mit karattyol a főmumus. És akkor megtörténhet az, hogy az ilyen figurák előtérbe keverednek, aztán megmutatják jól, hogy mit tudnak. Érdemes például futni egy kört a videómegosztó portálokon, beírni, hogy Brian Blade és ámulni egy nagyot azon, hogy mire használja azokat az eszközöket, amelyeken amúgy dobolni szokás. Varázsol. De tényleg! Szóval le a kalappal. Ugyanakkor be kell vallanom, hogy pont ez volt az, amely miatt ódzkodtam a vasárnapi koncerttől. Valahogy nem voltam ráhangolódva arra, hogy darabokra improvizálják a lelkemet a művészi foknak már nem is jelzett magasságaiban. Aztán abszolút laikusként már a koncert legelején felvigyorogtam, jé hát itt most nyugodtan lehet lazulni.
Popzene volt ez kérem! Nyilván mindenféle hatással - mondjuk soullal -, meg időnként jól odakarcolt súlyos gitárral. Ez utóbbi elem egyébként igen kellemesen körbefaragta az est ívét. Goffrey Moore dörgedelmes riffjei rendre felborzolták az ember hátán a szőrt, kellemesen megbizsergették a halántékot.
A dalok pedig jöttek szépen sorban. A Mama Rosa című anyagról van szó, amely fölfogható egyfajta családi krónikaként is: örömök-bánatok, amelyek végigszaladnak egy amerikai család életén. Ahogyan ő is fogalmazott, mintha a nagy-nagy Amerika utcáin járnánk, közben hallgatva a sztorikat. Aranyos történetek egy borzasztóan kedves, szerény úriember tarsolyából. Brian Blade hihetetlenül kedves figura, önmaga természetével, személyével teremti meg azt az intim hangulatot, amely elsőre talán idegen a dalok jellegétől, a Müpa hangversenytermétől. Bájos, esetenként önironikus átvezető szövegein jókat mosolyogtunk, ha nem éppen emberöltőnyi kort megért gitárját hangolta két dal között. Aranyos kacarászásaiból érezhettük, hogy nem egy végletekig exhibicionista frontemberről, hanem inkább egy krónikásról van most szó. Lendületes, dögös szerzeményeket hallhattunk egy őrülten masszív anyagról. Súlyosan amerikai, jó ritmusú, fejbólogatós muzsika. Az ember önkéntelenül is dobolni kezdett a térdén. Feltétlenül ajánlott utánajárni.
A zenével hát nem volt gond. Én inkább a közönséget dorgálnám meg egy kissé. Némák voltak, mint a megilletődött gyermekek. Jó, értem én, hogy hangversenyterem és egyebek, de egy majdnem bulizós popkoncerten ne ritmikus vastapssal töltsük már ki a dalok közötti teret! Sokkal több energiát éreztem a színpadon, mint amennyi visszacsatolás érkezett a nézőtérről. Bár a Müpát egész szépen megtöltő (a teltháztól azért messze álló) magyar közönség becsületére legyen mondva, hogy a végére viszonylag jól belemelegedett és még másodjára is szívesen visszatapsolta volna Brian Blade-et. Az más kérdés, hogy a szervezés szigorú keretei a kilenc órai végpillanatot már korábban kőbe vésték.
Hát ennyi! Nagyon jó buli volt! - valószínű, hogy az ilyen pongyola szerkezetű jellemzés a legtalálóbb a jazzdobos első, énekesként teljesített turnéjának itteni állomására. Találó ez abból a szempontból is, hiszen láthatóan még ő maga is kissé idegenül mozog ebben a szerepben, bár kétségkívül jól áll a kezében a gitár. Ennek megfelelően nem volt nagy felhajtás, nem volt nagy hajcihő. Egy laza amerikai pengetés valahol itt, Európában.
Fotók: Pető Zsuzsa - Müpa
