Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Jag Panzer – The Scourge Of The Light
(SPV/Steamhammer)
Az "amerikai power metal" fogalomról a legtöbben talán a Nevermore-ra asszociálnak, de persze a lemezről lemezre egyre szürkébben teljesítő Warrel Dane-ék előtt is volt élet e stílusban a tengeren túl. Gondoljunk csak a Metal Churchre, a Vicious Rumorsra vagy éppen a Jag Panzerre, amely 1984-ben adta ki az első LP-jét, tagjai azonban a rohamosan közeledő nyugdíjas évek lázas tervezgetése helyett még mindig inkább újabb riffeken és énekdallamokon törik a fejüket. Vajon mit kezd egy ilyen klasszikus, régi vágású zenekar a XXI. század modern kori kihívásaival? A The Scourge Of The Lightot hallgatva olybá tűnik, semmit, és ennél okosabbat nem is tehetne.
A Jag Panzer mindig is egy szimpatikus, extrém túlzásoktól mentes együttes volt. Amikor például 2000-ben kiderült, hogy Shakespeare Macbeth-ét dolgozzák fel, lelki füleimben már egy grandiózus, ámde igen giccses szimfonikus metállemez hangjai szóltak, az éppen akkor burjánzó őrületre gondolva nem is alaptalanul (Metallica: S&M, virágkorát élő Rhapsody, egyre magasztosabb Therion stb.). Aztán ehelyett egy ízig-vérig power/heavy metal konceptalbum született, amelyet ugyan itt-ott díszítettek kórusok és nem rockzenei hangszerek, mégis büszkén léggitározhatott rá az egyszeri metálos.
Jobban belegondolva ez a lemez, a Thane To The Throne volt az utolsó Jag Panzer-mű, amely maradéktalanul tetszett, az egy évre rá következő Mechanized Warfare az elődjéhez képest kifejezetten laposnak tűnt, a 2004-es Casting The Stone pedig amolyan korrekt szürkének. Szegény zenekarnak egyébként sem előtte, sem azóta nem sok jutott a rivaldafényből. A nevük egyrészt azért ismert, mert már annyira ős-öreg, hogy valamelyest beépülhetett a metálos köztudatba ("Jag Panzer? Aha, hallottam róluk, egész jók, bár lehet, hogy keverem valamivel"), másrészt Chris Broderick gitáros tőlük lépett le 2008-ban a Megadeth-hez (sőt, a 2000-es években többször is kisegítette a heveny gitároshiánnyal küszködő Nevermore-t). Ezeken túl? Semmi. Az ilyen művészeket hívják udvariasan kultikusnak. Így aztán hiába sikerült igen jól a hét év után megjelenő The Scourge Of The Light, valószínűleg ugyanúgy nem emeli ki a kult státuszból a Jag Panzert, ahogy az eddigi albumai sem.
Pedig még azt sem lehet állítani, hogy ne lenne karaktere a zenekarnak. Rögtön itt van például az alapító-énekes, Harry "The Tyrant" Conklin, akinek eléggé jellegzetes a hangja. Geoff Tate-hez, vagy éppen Halfordhoz hasonlóan a magas tartományokban érzi magát otthonosan, ami szerencsére nem azt jelenti, hogy végigsipákolja a tíz dalt. Nála mindig a jó dallam a fontos, nem pedig az, hogy szót értsen a denevérekkel. Rögtön az első három szám nagyjából bemutatja a Jag Panzer majd' minden előnyét: a Condemned to Fight egy egyszerű, kétlábdobos, tipikus nyitó track Iron Maiden-es gitárjátékkal, emlékezetes refrénnel; a The Setting of the Sun arra bizonyíték, hogy mennyire feldobhat egy lassú (de nem lírai!) power metal-dalt a hegedű, ha mértékkel használják; a Bringing the End pedig egy hosszabb, középtempós darab akusztikus leállással, a kórusai és a dallamvezetése miatt inkább hard rock, csak a szóló alatt durvul be, de így is teljes természetességgel illeszkedik a Jag Panzer-univerzumba.
Nem érdemes végigmenni minden tételen, mert csak ezerszer elpuffogtatott kliséket lehetne írni róluk – "döngölős" (Overlord), "himnikus" (Call to Arms, Union), "dögös" (Let It Out) és így tovább –, a The Scourge Of The Lightban viszont épp az a jó, hogy hiába hallottuk már valamennyi hangját, és nem kínál egy csepp újdonságot sem, mégse hat pocakos, kopaszodó öregurak dicstelen keménykedésének. Bár a lemez második feléből kicsit mintha hiányozna az ihlet, emiatt lanyhul a figyelem, az utolsó két dal, a zongorával keretezett Burn, valamint az újfent hegedűs, szinte power metal-minieposszá terebélyesedő The Book of Kells helyrebillenti az egyensúlyt. A Jag Panzer egy szemernyivel sem akar többnek látszani, mint ami, pont ezért több annál, mint aminek látszik.
