Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
.jpg)
Whitesnake - Forevermore
(Frontiers Records)
David Coverdale megint megmutatta a sok nyikhaj pöcsnek, hogy kell rakenrollt tolni 2011-ben: a Whitesnake Forevermore című stúdióalbuma a hetvenes évek klasszikus hard rock darabjaitól a modern rockzenén át a nagyívű rockballadákig mindenből a legjobbat hozza.
Hatvanévesen nem sokan tudnak úgy énekelni, mint a Whitesnake ura, és ugyan a magasakat már annyira sem bírja Coverdale hangja, mint a 2009-es Good to be Bad című albumon, de legalább nem kell erőlködnie, mert a nótákat Doug Aldrich és Reb Beach gitárosokkal úgy írták meg, hogy mélyebb hangfekvésben is tökéletesen működjenek. A jelenlegi felállás az előzőhöz képest három helyen változott: Tim Drury billentyűs már csak vendégként működik közre, a ritmusszekció viszont vadiúj, hiszen Brian Tichy, korunk egyik legjobb rockdobosa (a Lynch Mob A38-as hajón adott koncertjén mi is láttuk) és Michael Devin bőgős játszotta fel az anyagot.
A sima CD-kiadáson 13 nótát találunk, akad közöttük sima rockslágertől a tökéletes koncertzáró nótáig minden. Már rögtön az első szám megfogja az embert, herflivel kevert southern-rock és blues beütéses cucc a Steal Your Heart Away, hagyományosan dallamos, könnyen énekelhető refrénnel, amit már elsőre együtt lehet üvölteni Coverdale-lel, legfeljebb hülyének nézi az embert a Budapest-Debrecen IC utazóközönsége.
Egy kicsit sem lassítunk, jön az All Out of Luck, és az első kislemeznóta, a Love Will Set Your Free, amit állítólag Coverdale mostani csaja ihletett (a videóklipben ő tekereg a rúdon), és ami a lemez egyik legerősebb darabja, koncerten önfeledt közönségénekeltetést vizionálok. Tichy kezét aranyba kellene önteni a dobtrackért, Aldrich a szart is kiszólózza a nótából, aki erre nem indul be, hallgasson Bunyós Pityu-remixeket. A negyedik Easier Said Than Done pont olyan ballada, mint amilyet Coverdale írt a nyolcvanas években, és van még egy olyan szám, a One of These Days, amit nyugodtan fel lehetett volna tenni Coverdale Into the Light című szólólemezére.
A lemez többi húzónótája a Ready an’ Willing-re is simán betolható I Need You (Shine a Light), a kétezres évek Take Me With You-jának is tekinthető My Evil Ways, és a címadó Forevermore, ami engem leginkább a Sailing Ships-re emlékeztetett. A többi nóta is kiváló, sőt, a Whipping Boy Blues vagy a Fare Thee Well is simán befér egy Whitesnake válogatásalbumra. Egy dal, a Dogs in the Street lóg ki egyedül a többi közül, istenigazából nem tudom, mit keres itt, egy kislemezre bónusznak feltolnám, de semmi izgalmas nincs benne, középtempós rocknóta, oszt kalap.
A Forevermore a Whitesnake életmű egyik klasszikusaként vonul majd be a rocktörténetbe, semmivel sem rosszabb, mint az etalonként emlegetett 1987, és most akkor ünneprontó leszek, aminek értékéből az Is This Love és az elnyálasított Here I Go Again nagyon sokat levesz. Coverdale ezen a lemezen legalább annyira teret enged a többi zenésznek, mint tette azt a klasszikus nyolcvanas évekbeli anyagokon. Reb Beach és Doug Aldrich gitártémái és szólói úgy szólnak, majd leszakad az ember feje beléjük, Tichy pedig pont annyit üt, amennyit kell, de azt izomból, hadd lebegjen az emberen a gatya. A zenekar július 13-án a PeCsában is megmutatja, milyen a Mindörökké Whitesnake, alig várom már.
