Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Fucked Up – David Comes To Life
(Matador)
A Fucked Up 2011-ben szinte mindent megszentségtelenít, ami punk. Rendes hosszúságú dalokat írnak, még az ordibálás ellenére sem tűnik kicsit sem rebellisnek az egész, ráadásul olyanra vetemedtek, aminek hallatán Sid Vicious a haját tépné ki dühében: konceptalbumot adtak ki, ráadásul abból is a nagyobb szabásút! A Fucked Up esetében ez azért különösen merész vállalkozás, mert bármilyen jellegzetes megszólalásuk van, Damian Abraham frontember egész életműve az egyetlen hangon való ordításból áll, amiről a Discharge óta tudjuk, hogy elmegy egy lemezen keresztül, ha az 30, és nem 78 perces. Még akkor is, ha írtak hozzá részletesen kidolgozott háttértörténetet, elsősorban itt mégiscsak zenéről van szó. Épp ezért tettem be rettegve a lemezt, nem tudtam elképzelni, hogy a Ramoneson szocializálódott gyomromnak nem lesz sok a David Comes To Life.
Lelövöm a poént: kicsit tényleg sok, de még elviselhető. A Fucked Up a maga által kijelölt, túl tágnak nem nevezhető határain belül mindent megtesz azért, hogy végig érdekesnek tűnjön a lemez. Azt, hogy nagyon érzik ezt az energikus, hol hardcore-os, hol klasszikusabb punkot teljesen egyértelmű, de az, ahogy egyetlen gitártémával képesek emlékezetessé tenni teljes dalokat, és átvenni a refrén szerepét, szinte pixiesi magasság. Utóbbival erősíti a párhuzamot, hogy itt is szerepel női basszusgitáros Sandy Miranda személyében, aki valószínűleg élőben hozza majd azokat az énektémákat, amiket a lemezen vendégekkel oldottak meg, és amik feloldják az Abraham kiabálása okozta egyhangúságot.
Még mielőtt bárki félreértené, a Dávid-szobornak épp nem mondható énekes produkciójával az égvilágon semmi baj nincs. A hardcore gyökerekből adódó szuggesztivitással adja elő mondandóját a címben is szereplő David lámpagyári dolgozó szövevényes életéről, és bár soha nem lesz ő senki kedvenc énekese, hozza a kötelezőt. Arról nem is beszélve, hogy élőben egyértelműen ő a zenekar lelke, ahogy erről már a magyar közönség is megbizonyosodhatott.
A tizenhét dal (plusz intro) között nincs gyenge pont. Nem tudnék kiválasztani olyan tételt, amit lehagytam volna a kompaktság kedvéért, de azért mégis meg kell említenem, hogy a lemez közepe után valamivel általában meg szoktam nézni, hol is jár ez az egész. Mert bár a Fucked Up mindent megtesz azért, hogy érdekesek maradjanak, ha nem is zavaróan, kicsit túllőttek a célon, mert simán kijött volna ebből két lemez is. Főleg ha azt is nézzük, hogy mennyi minden maradt le az albumról, amik kislemez formájában természetesen még napvilágot látnak, a kamu válogatáslemezükről meg ne is beszéljünk.
A vállalás és az attitűd is emlékeztet egyébként a tavalyi Titus Andronicusra, ami azóta is óriási kedvencem. Ők is punkból indultak, ők sem akartak megfelelni a stílus összes követelményének, és végül nekik is sikerült valami nagyon nagy. Ha nem is olyan példásan, de idén a Fucked Up is bebizonyította, hogy nem az eljátszott hangok számán, hanem az eljátszott hangok sorrendjén múlik a minőség. Innen pedig nem lehet beléjük kötni, egyszerűen mindig jó olyan zenekarokkal találkozni, akik nem okoskodnak, hanem okosak.
