Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Roger Waters @ Papp László Budapest Sportaréna, 2011.06.22.
Egyszer minden sikeres zenész életében eljön az a pillanat, amikor ki kell szállni a bizniszből. Persze a legstílusosabb az, ha valaki fiatalon, a népszerűsége csúcsán valami klasszikus rockandroll halált hal, de ezt érthető okokból kevesen vállalják be. Marad tehát az idő előtti érdektelenné válás, a kiöregedés vagy valami olyan búcsú, amire mindenki csettint egyet. Hogy a 67 éves Roger Waters visszavonulása az utóbbiak közé tartozik-e, azt mindenki döntse el maga. Tény, hogy a Pink Floyd alapítója tulajdonképpen az 1979-es The Wall lemez óta semmi eget rengetőt nem tett le az asztalra, de az az album akkorát szólt, hogy talán nem is kellett csinálnia semmit. Szóval akár vehetjük stílusosnak is Waters elköszönését, főleg úgy, hogy végre abban a formában sikerült neki színpadra vinnie élete főművét, ahogy azt annak idején elképzelte.
Szóval elvileg Waters visszavonul, de előtte körbejárja a világot a Pink Floyd The Wall lemezével, óriási kivetítővel, bábukkal, repkedő malaccal, sok zenésszel, tehát tényleg egy igazi vizuális show-val. Persze 2009-ben, a lemez 30. évfordulóján mindez aktuálisabb lett volna, de jobb később, mint soha. Tavaly májusban, a turné londoni sajtótájékoztatóján próbálta Waters belemagyarázni az egészbe, hogy most is ugyanolyan aktuális a mondanivalója, sőt, aktuálisabb, mint elkészültekor, de többször is elbújt belőle, hogy pl. a csődben lévő görögöknél ki veszi majd meg a méregdrága jegyeket (valaki megtette, mert az athéni három koncerttel záródik a turné), meg hogy azért reméli, jó sokat kaszál vele, és ugyan ezen akkor nevetett mindenki, de Waters teljesen komolynak tűnt. Hullhatnak tehát a sarlók, kalapácsok, keresztek, különböző márkajelek az égből bomba helyett, nyomhatja nekünk két órán keresztül, hogy a háború rossz, a törékeny politikai máz alatt azért minden bizonnyal a nyugdíj bebiztosítása rejtőzik.
De ne legyünk rosszmájúak, mert valljuk be, ilyen látványos show-t ritkán lát az ember. Ritkán indul egy koncert vakító tűzijátékkal, a csarnok tetejéről lezúgó repülővel, hatalmas bábukkal illetve nem sokszor adatik meg az ember életében, hogy egy „kapitalizmus rossz”-tetoválásos repkedő malac hatalmas seggét lesi a színpad helyett. Sőt, ritkán hall az ember ilyen tökéletes, minden irányból kristálytisztán szóló koncertet is, bár ez egyes nézőpontból lehetne szemrehányás is, ugyanis mivel a zenészek amúgy is nagyrészt takarásban játszanak, Waters énekéről pedig köztudott, hogy erős playbackes rásegítéssel dolgozik, így akár cd-ről is mehetett volna az egész. Persze ne várjon az ember semmi spontánt egy minden pillanatában precízen kidolgozott, takkjelre működő, valóban szemkápráztató előadástól, de azért nagyon sokszor olyan érzése lehetett a nézőnek, hogy színházban ül egy rockkoncert helyett, ami végül is nem feltétlen baj, főleg ha rockoperaként tekintünk a műre.
Az óriási díszlet mellett sokszor egyedül szereplő, de egyáltalán nem elveszett, jó formában lévő Roger Waters és társai kitettek magukért minden tekintetben. Aki nem tudná, a koncert első harmada alatt folyamatosan épül egy fal a színpad, illetve a csarnok teljes szélességében. Ez a nyolcvanas évek elején más funkciót nem nagyon látott el, csak, hogy elzárja a zenészeket a közönségtől, most viszont minden egyes téglájára vetítettek, akár külön is, sokszor zseniális vizuális világot kreálva ezzel. A koncert elején konkrétan az összes elemen egy-egy háborúban elhunyt ember képét láttuk, majd mikor eltűntek, jött más tűéles vetítés, szédítő Gerald Scarfe-animáció, morbid rajzfilm a Fal filmből stb. Sőt, még egy magyar felirat is feltűnt, amikor a Mother című dal azon sorára, hogy Mother should i trust the government (Anyám, bíznom kéne a kormányban?) egy nagy Kurvára nem jelent meg, amire persze hangos üdvrivalgás volt a válasz a közönség részéről.
A Fal eredetileg nagyrészt egy az anyja által mindentől óvott, az iskolában a tanárai által viszont folyamatosan alázott ember elszigetelődéséről szól, aki szép lassan egy képzeletbeli falat húz maga köré, elmerül a saját fantáziájában, ahol rocksztár lesz, majd teljesen megőrül, fasiszta diktátornak képzeli magát, mígnem egy tiszta pillanatában lerombolja a falat. Természetesen ez a történet is benne volt az előadásban, de míg a korabeli koncerteken csak erre szorítkoztak, addig Waters most, kihangsúlyozva az eredeti műben is jelen lévő háborús témákat, egy pillanatra sem hagyta fellélegezni a nézőit, hatásvadász módon folyamatosan bombázta őket a világ rossz dolgaival, iraki háborúval, terrorizmussal, annak következményeivel stb., és így egyfajta háborúellenes propagandává alakult a show. Emiatt aztán felemás érzésekkel jöttem ki a koncertről, mert hiába, hogy tényleg nagyon jól nézett ki az egész, szinte minden tökéletesen a helyén volt és még az unalmasabb dalok alatt is lekötötték az ember figyelmét valamivel, mégis olyan volt, mintha ki akarták volna mosni az agyam.
A The Wall lemez akkor készült, amikor a punk éppen utat csinált magának a mainstreamben, az volt a divatos műfaj, majdhogynem mindent újraírt. Ennek ellenére a lemez klasszikus lett. Lehet utálni, lehet rá azt mondani rá, hogy egy a kreatív válságát dagályos művészkedéssel takaró megalomániás zenekar alkotása ez, de az biztos, hogy a könnyűzene történetének egyik fontos része. Ahogy ez a turné is az lesz, még akkor is, ha nem az eredeti Pink Floyd játszotta a dalokat, hanem csak az az ember egyedül, aki nagyrészt összerakta.
