Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Kiállt a csávó a színpadra egy bazinagy indián fejdíszben, tökig eresztett, röfögő Gibsonnal, a közönség meg átment állatba, ha lett volna mocsár a lábunk alatt, akkor hörögve taposunk és egymásra rugdossuk a mocskot, mert ez egy ilyen buli volt. Mocskos, szakadt, hangos metálkoncert, a sörözésről egy ideje leszokott gitáros-énekessel és folyamatosan piáló zenészeivel, egyenletesen zakatoló nótákkal és az elején egy picit halk, de később nagyjából elviselhető szintre beálló énekkel.
A Black Label Society először járt erre, tavaly valamiért kimaradtunk a körből (pedig a dátum is megvolt, rossznyelvek szerint nem fogyott elég jegy elővételben), de most minden összejött. A színpadkép puritán, a klasszikus erősítőhegyes-parasztvakítós-metálos fazonra összerakott, ha az mind szólt volna, megreped a Közlekedési múzeum oldala is, de nem szólt, csak pont annyi, amitől a gitár szaggatta az agyamat. Zakk Wylde persze hangosabb volt mint a többiek, de hát ő a főnök, viszont nem olyan gyökér, mint Malmsteen, aki leszarta, hogy éppen a verze ment a bulin, ha szólózni támadt kedve, simán beletekert az énekes szorgoskodásába.
Volt itt minden amitől a BLS az ami, lassabb, sludge-os, megfontolt zúzás, amire derékból kellett bangelni (Bleed for Me), középtempós, súlyosabb anyag (The Blessed Hellride), és rettentő feszes metálnóta (Fire it Up, Overlord), előkerült a zongora, vagy nyolc gitár, volt szóló is, még jó, ügyes gyerek ez a szakállas. Wylde kicsit el van hízva, de az energia a régi, a szakállát rettenetes varkocsba fonta, alatta bőrnadrág, oldalán kútlánc, egy nagyon dühös favágóba oltott élő metál az ember, és ott állt a PeCsában, kb. 1500 rajongó előtt, és lenyomta az év koncertjét. Aki nem volt ott, magára vessen, ilyen faszát headbangelni idén nemigen fog sehol.
