Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
David Coverdale és gyakran változó összetételű zenekara, a Whitesnake harmadjára járt Budapesten úgy, hogy annak koncert is lett a vége, mert voltak ők itt még egyszer, csak akkor leszakadt az ég, majd a Pecsa szabadtéri színpad teteje is, elázott a cájg, mi meg mehettünk haza csalódottan. A legjobban azt sajnáltam, hogy nem láthattam élőben a Tommy Aldridge dobosból és Marco Mendoza bőgősből álló ritmusszekciót, pedig erre a Live...In the Still of the Night DVD óta kibaszottul vártam már.
.jpg)
A legelső Whitesnake bulim valamikor a kilencvenes években volt, de csak arra emlékszem belőle, hogy Coverdale-nek jó volt a hangja, a basszusgitárosnak meg igazi csehszlovák teremfutballista frizurája volt és buggyos nadrágot vett magára. A 2006-os, elmaradt hepajt 2008-ban pótolta Coverdale, akit itthon valamilyen ismeretlen oknál fogva 
Covinak becéznek a rajongók, bár a hangja és hangulata akkoriban nem volt a legjobb - így a koncert som volt különösebben nagy durranás. Ezen a bulin sajnáltam igazán, hogy nem a Mendoza-Aldridge duót látom, a helyükre beült szakmunkások (Uriah Duffy - basszusgitár, Chris Fraizer - dob) nagyjából olyan lelkesedéssel nyomták végig a programot, mint Jóska bácsi a hatszázötvenedik csavargyári műszakot.
Tegnap este aztán kiderült, hogy ha a dobok mögött egy olyan zenész ül, aki ne adj isten még szereti is azt amit csinál, és még dobolni is tud, az nagyon jót tesz a többi zenésznek is, mert van aki/ami összefogja a bulit. Brian Tichy idén már másodszor járt Budapesten (először az A38-on George Lynch zenekarával), és egyformán jól lehozta mindkét koncertet, energikus, látványos, parasztvakításban sem szűkölködő játékát tényleg öröm nézni is, nemcsak hallgatni.
A Coverdale-Aldrich-Beach trió azt nyújtotta, amit várni lehetett, a nyolcvanas-kilencvenes évek rockkoncertkliséit szépen sorban (forgott a mikrofonállvány és átalakult stilizált pénisszé is, szóló alatt nagyterpesz és szenvedő arckifejkezés), viszont lelkesek voltak, és a mosoly is őszinte volt az arcukon, amikor a PeCsa szellős teltháza elnyomta nekik az Ain't No Love in the Heart of the City című számot. Jó volt a setlist, de hát az mindig jó, mert vannak benne kötelező darabok még 1987-ből, az utolsó aranykorból (a házibulik és vidéki diszkók nagy kedvencének számító Is This Love - Here I Go Again kettős, a Zeppelin-nyúlás Still of the Night és a bulis-táncos Gimme All Your Love), három klasszikus (Love Ain't No Stranger, Ain't No Love... és Fool for Your Loving) egy húzós szám az előző anyagról (Best Years) és az új album három valóban legjobban sikerült tétele (Forevermore, Steal Your Heart Away, Love Will Set you Free).
A játékidőbe a fentiek mellé már csak két hangszeres szóló és az utolsó Solider of Fortune-playback fér be időben, és jóccakát Budapest, még este tíz sincs, de lehet hazamenni. Jó lenne, ha egy kicsit kockáztatna Coverdale, és a szarrá játszott slágerek helyett elővenne néhány régi nótát, nem hiszem, hogy lenne olyan rajongó, aki csalódottan köpködne egy Child of Babylon hallatán. Így sem volt rossz a koncert, mert jól szólt, pont annyira hangosan, hogy a szólók alatt kicsit fájjon, de élvezhető maradjon (Tichy dobszólója alatt a lábdob a herémet verte izomból, érdekes volt). Coverdale elénekelte, amit el tudott, amit meg nem, azt hozzátette a mankó vagy a csordavokál, és nem is volt ezzel semmi baj, mert egy hatvanéves embertől ne várjunk már magas cét másfél órán át, ugye.
A képeket a Rock Station Flickr galériájából vettük.
