Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Anthrax - Worship Music
(Nuclear Blast)
A YouTube-on gyakorlatilag alig található olyan zenei videó, melynek kommentelőit ne részesítenénk azonnali szőnyegbombázásban. És most nem elsősorban az Irigy Hónaljmirigy-paródiákat „XDXDXD” szimbólummal illető egyedekre gondolunk, sokkal inkább azokra, akik egy Room For One More- vagy egy Fueled-kaliberű Anthrax-videó alatt képesek Joey Belladonna visszatérése miatt ujjongani. A helyzet ugyanis a következő: a zenekar John Bush-sal úgy vészelte át a Pearl Jam, a Green Day és DJ Bobo egyeduralmát, hogy kizárólag hibátlan lemezeket tett le az asztalra. Más kérdés, hogy a kiadói bénázás miatt a zenészek közelebbi hozzátartozóin kívül csak a fanatikus keménymag értesült ezek megjelenéséről. Scott Ianék talán ezért is kaptak vérszemet, mikor Sharon Osbourne meglebegtetette előttük az ominózus csekket egy reunion reményében. Ekkoriban Lee Aaron és az XL Sisters mellett már Belladonnának is bérelt helye volt a kiégett rocksztárok panoptikumában, egykori zenésztársai azonban mégis égető szükségét érezték, hogy kibéküljenek vele. A sztorit innentől hadd ne ecseteljük: lényeg, hogy tíz-húsz szappanoperás fordulatot követően a jó Joey visszatért. És talán még így is örvendezhetünk, hogy végül nem a Fistful Of Metalon sipákoló Neil Turbin kapta az énekesi pozíciót.
Hasonló előzmények után nincs az a jó érzésű zenepajtás, aki ne érezne csábítást, hogy szarba gyalázza a szóban forgó lemezt, ám a Worship Musicba képtelenség belekötni. Itt ugyanis szó sincs Scott Ian hajkoronáját visszasíró nosztalgiázásról (már csak azért sem, mert az albumot eredetileg egy Dan Nelson nevezetű arc énekelte fel), ez itt, kérem, egy újabb állomás az Anthrax történetében. De valójában mégsem. Az album ugyanis semmivel sem előremutatóbb vagy modernebb, mint a 2003-as We’ve Come For You All. Inkább csak kegyetlenül erős és fogós szerzeményeket vonultat fel, ami jelen esetben bőven elegendő. Már az ízig-vérig old school, thrashes Fight’Em Till You Can’t izzó vasfasszal veri a földbe a komplett screamo/deathcore/progresszív-art-groove-stb… mezőnyt, illetve bármit, amit az elmúlt két évben egyes kutatók a metál jövőjének kiáltottak ki. Belladonna – noha érezhetően nem az ő hangfekvéséhez írták az dallamokat – mindvégig veszett jól énekel, még az I’m Alive, The Constant-jellegű groovosabb darabok is fekszenek neki. Mert hogy utóbbiak sokkal inkább idézik a Bush-érát, míg a Earth On Hell vagy a Judas Priest egyértelműen a cicanadrágos aranykort eleveníti fel. (Utóbbi mellesleg valóban úgy hangzik, mintha Tiptonék írták volna Metal Angel László közreműködésével.) A hangszeres teljesítmény méltatása az Anthrax esetében hasonlóan felesleges tevékenység, mint fémvizsgáló segítségével bizonygatni a Diktátor zenekar hitelességét. Rob Caggiano azonban ennek dacára is külön említést érdemel, ezúttal ugyanis különösen jól eltalált szólókkal állt elő.
Szó se róla, a lemezt megelőző közjáték ízléstelenebb volt, mint a vatikáni kegytárgyboltok kacsintós pénztárca-kínálata, azonban mindez mit sem változtat a lényegen: az Anthrax újra pusztít.
