Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Dream Theater – A Dramatic Turn Of Events
(Roadrunner)
Az új Dream Theater-lemez egy új Dream Theater-lemez, se több, se kevesebb. Aki sosem szerette ezt a zenekart, nem most kedveli meg. Aki az évek során elveszítette a lelkesedését irántuk, nem most szeret beléjük újra. Aki mindvégig kitartott mellettük, nem most fordul el tőlük. Ez így nagyon unalmasan hangzik, ami viszont nem azt jelenti, hogy nagyon unalmas a lemez. Ugyan Mike Portnoy távozása miatt lett volna lehetőség arra, hogy elkezdődjön valami más, de minden maradt a régi.
Fussuk le gyorsan a kötelező köröket. Lehet, hogy Mike Portnoy dobcucca és egója betöltötte a színpadot a koncerteken, de hogy a lemezeken szétütötte volna a számokat, a legnagyobb ellenségei sem állíthatnák. (Mégis állítják. Szerintem ők még nem hallották a Satan’s Host idei, amúgy kiváló albumát, na, azt valóban szétüti a dobos.) Portnoy talán túldíszítgetett itt-ott, de az soha nem vált a dalok kárára. Viszont mivel utódja, Mike Mangini is érti a szakmáját, így a doboláson nem múlik majd az új DT fogadtatása, ez biztos.
A Portnoy mint dalszerző kérdés már izgalmasabb lehetne, de az utóbbi tíz év DT-lemezeit végiggondolva nyugodtan kijelenthető, hogy az A Dramatic…-en nincs ijesztő színvonalzuhanás. Portnoy mint producer? Több minden mellett az a kritika is sokszor elhangzott az elmúlt évtizedben, hogy kellene a zenekarnak egy külső fül. Most sincs ilyen, Portnoy híján egyedül Petrucci irányította a munkálatokat, és nem észleltem eget rengető változásokat a hangzásban. Kipipálható tehát minden, a hűtlen barát nem hiányzik, a gépezet egyelőre nélküle is működik. A Hugh Syme-borító a szokásos művészkedés, nem olyan baljós, mint a Black Clouds…-é, vidám színekben pompázik. Látszólag mi sem történt, két év után itt az új Dream Theater-mű.
Ez a változás-dolog egyébként érdekes kérdés, furcsa ezzel kapcsolatban a metált hallgató polgárok lélektana. A – pejoratív felhang nélkül – tufa zenéknél simán elviselik, sőt majdhogynem követelik, hogy kedvencük ugyanazt a nótát húzza egy életen át, lásd AC/DC, Motörhead, Slayer, hogy csak a legnagyobbakat mondjam. Patinás heavy metal zenekarok is tolhatják gond nélkül ugyanúgy évtizedeken át, az Iced Earth-től a Blind Guardianen át akár a Maidenig, a Priestig. Nyilván ebben benne van, hogy maga a metál a konok változatlanságról (is) szól, ez az egyik éltető eleme. De a Dream Theater, az nem. Az újuljon meg folyamatosan, kápráztasson el mindenkit lemezről lemezre valami mással, valami soha nem hallottal. Miért? Még az sem magyarázza ezt az irreális elvárást, hogy a progresszív metál "kitalálójáról" beszélünk, mivel arról már régen közmegegyezés született, hogy a DT túl van a csúcsán, a forradalmi korszakán, a legjobb lemezein. Utoljára talán a '95-ös A Change Of Seasonsön volt progresszív.
Próbáljuk meg tehát abból a szempontból hallgatni az A Dramatic…-et, amilyenből szerintem minden lemezt kellene, előadótól, múlttól függetlenül: vannak rajta jó dalok, vagy nincsenek rajta jó dalok. Szerencsére a DT már nemcsak a forradalmi korszakán, hanem pályafutása mélypontján is túljutott, amit én a 2007-es Systematic Chaosra datálok. A két évvel későbbi Black Clouds… majdnem nagyon jó lett, csak egy kis isteni szikra hiányzott hozzá, pont az a szikra, amely már sosem fog pislákolni a DT-nél, hiába reméli bárki is. Most sem pislákol, de az A Dramatic Turn Of Events tisztességes munka.
A kezdő On the Backs of Angels szerkezete gyanúsan olyan, mint a Pull Me Underé: a nyitány, a szintetizátoros folytatás, a hasonlóan beérkező ének; még a váltásokat is előre bemondom. Ami különbség, hogy a dallamvilága – az újkori Dream Theatertől szinte már megszokott módon – szomorúbb, kiábrándultabb. Az új korszak jellegzetessége továbbá Ruddess filmzenés-musicales és klasszikus zenei játéka, azaz néha túl bohó, néha túl komolykodó. Amikor megtalálja az arany középutat, akkor jó. Ritkán találja meg.
A Build Me Up, Break Me Down refrénje elsőre is nagyon fülbemászó, egyedül a verzék alatti modernkedés szokatlan, a Dredgre emlékeztetnek a finom gépi alapok. Ami az újabb DT-lemezekben mindig is zavart, már itt megjelenik: az instrumentális betétek esetlegesnek, kidolgozatlannak tűnnek, messze nem annyira megkomponáltak, mint a klasszikus albumokon. Bután leírva, ahogy már a Black Clouds...-kritikában is érintettem: az Images And Words dalait az elsőtől az utolsó hangig el lehet dúdolni, mert a billentyű- és gitárszólók is tartanak valahonnan valahová, akár egymást segítve, kiegészítve, akár külön-külön, de mindenképpen megjegyezhető dallamokat játszva. Az utóbbi lemezek számainál viszont Petrucci (ritkábban) és Ruddess (sűrűbben) egyszerűen szabadjára engedi a kezét, aztán lesz, ami lesz. Ebből születnek a dalokba nem túl szervesen illeszkedő, felesleges időhúzásnak tűnő részek. A másik korábbi DT-probléma, LaBrie témáinak laposodása azonban örvendetes módon megoldódni látszik. A mélypont itt is a Systematic Chaos volt, a Black Clouds...-on és most is jó pár emlékezetes dallamot sikerült összehoznia.
Mindez a Lost Not Forgottenben együtt jelentkezik: kellemes verzék, jó refrén, néhány felesleges "progresszív" szólóbetét – ezúttal Petrucci az idegesítőbb –, persze szépen felépítve, dalírásban sosem volt rossz ez az együttes. Érdekes a Bridges in the Sky elején a torokénekféleség és a gothic metal-hangulat, aztán ez a szám is visszafolyik a szokásos medrébe, és egy kicsit ünnepélyes tétellé terebélyesedik. Már épp kezdeném hiányolni a keleties dallamokat, de a szólókban menetrendszerűen megérkeznek – talán nem kellene ezt ennyit erőltetniük a metálzenekaroknak (és a DT-nek sem). Amivel még gondom volt az utóbbi időben, az a lemezhossz, ám a zenész urak ezúttal sem kegyelmeznek, 75 perc feletti a játékidő, a mai rohanó világban kész öngyilkosság. Nem mondom, hogy melyik dal(oka)t lehetett volna kivágni, mindenkinek úgyis meglesz a maga tippje, ám mivel egyik sem lóg ki nagyon lefelé vagy felfelé, nem is annyira könnyű a választás.
A legtöbben nyilván a lassú számokra szavaznának, három is van belőlük. A This Is the Life himnikus, The Spirit Carries On-szerű, de annál azért visszafogottabb, tetszik. A Far from Heaven és a lemezt záró Beneath the Surface annyira líraiak, hogy még dob sincs bennük. A Far..., majd ahogy az utána következő Breaking All Illusions kezdődik, megint csak az Images... albumot, konkrétan a Wait for Sleep–Learning to Live kettőst idézi, úgyhogy amit az elején csak gyanítottam, innentől meggyőződésem: ez szándékos. Elment ugyan a zenekar egyik szíve, de a többiek megmutatják, hogy van élet utána, nélküle is tudnak csinálni olyat, amilyet vele. Kicsit erőltetett, de nem vészes, a dalok megmentik, mert ezek a dalok egyáltalán nem rosszak.
Az első pár hallgatás után azt gondoltam, rendben van a lemez, de az előző jobb volt, azonban egyre inkább kezdem megkedvelni az új számokat, és már nem igazán tudok dönteni a kettő között. Talán egy The Count of Tuscanyval a Black Clouds...-nál az előny. Arra akkor három csillagot adtam, pedig többet ér, most legyen három és fél, ezzel nem tévedhetek nagyot. A lemezcím viszont lódít, a Dream Theaternél az események nemhogy drámai, de semmilyen fordulatot nem vettek: a zenekar kiadott egy újabb olyan albumot, amit szívesen lehet hallgatni, de sajnos éppolyan könnyű nélkülözni is.
A lemez megvásárolható a Bookline.hu-n.
