Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Djevel – Dødssanger
(Aftermath Music)
Izgalmasra sikerült a 2011-es év blackmetal szempontjából: nem jelent meg új Mayhem, Vikernes sikeresen leírta magát zeneileg is a Burzummal, nem csak ideológiailag, és a szegedi galambtenyészet sem tizedelődött meg. Ez az idilli hangulat tökéletes miliőt teremtett ahhoz, hogy megszülethessen az idei év egyik kellemes meglepetése, a Djevel. A norvég zenekar már hónapokkal a debütálás előtt méretes rajongótáborra tett szert, köszönhetően a sztárparádénak.
Igen sztárparádénak, ugyanis a dalszerző-mindenes nem más, mint Darktrond aka Trond Ciekals, az énekes pedig Erlend Hjelvik! Impozáns nevek ezek, kétség sem férhet hozzá. Meg ahhoz sem, hogy nyilvánvalóan senkinek nem mondanak semmit, egészen addig, amíg rá nem jövünk, hogy az énekes a Kvelertak frontembere is egyben. Amikor ez a hír kiderült elég sok metálos tinibugyi benedvesedett és mindenki valamilyen laza, de nagyon gonosz, édi-bédi black ’n rollra számított, hisz miért is csinálna mást egy menő banda menő énekese a menő projectjében?
Természetesen mást, ami nagyon nem trendi és ahogy azt a tíz évvel idősebb korosztály el is várta a zenekartól: ugyan a gonoszság valóban stimmel, de semmiféle lazázás nincs a Djevel világában, kőkemény, szikár blackmetal viszont annál több. Hjelvik az anyabandában megszokott károgását még szélsőségesebb formába öntötte itt, kiegészítve azt tébolyult szövegmondással, némi suttogással, illetve a korai Ulverre jellemző fennköltebb meséléssel (tipikus példa erre a zárószám). Ciekals pedig olyan abszolút blackmetalban fogant dallamokkal, darálással támogatja meg az egészet, hogy minden percét élvezni lehet. Természetesen világ- nem, de tempóváltás annál több lesz, több kapaszkodóval, viszont mérhetetlen távolságra még így is a Kvelertaktól. A Djevel (jelentése devil vagyis ördög) Dødssangere akár a 90-es években is megjelenhetett volna bátran, tökéletesen sikerült a sivító gitárhangzást és a háttérben szépen cinező puffogást eltalálni. Van íve a nótáknak, vannak szép riffek és mégis búskomor, éjfekete az egész. Az intróknak ugyan nem sok értelme van általában a lemezeken itt viszont tökéletesen kezdődik minden azzal, ahogy a Halál feni a fülünkben a kaszáját. Nyugodtan engedjük, hogy elvigyen minket, 47 perc múlva simán visszaszökhetünk az élők közé még.
