Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Mastodon – The Hunter
(Reprise/Magneoton)
A Mastodon tipikusan az a zenekar, amelyikből a sajtó csinált kultuszt. Amikor egy EP után felvették Remission című első lemezüket, azt már ugrásra készen várta az amerikai underground, és annak rendje és módja szerint annyiszor mondta, hogy innovatív, új hangzásról van szó, hogy még az is elhitte, aki soha nem akart tudni a Mastodonról. Természetesen van az innovációban igazság, mert a kiváló nevű zenekar létrehozott egy olyan világot, ami csak rájuk jellemző. A noise, a hardcore, a punk, a metál, a rock ’n roll, a southern rock sőt a country keverése teljesen természetesen, minden erőltetettség nélkül jön a kezükből. Ezt a hangzást bizony nehezen lehet továbbfejleszteni, és a Mastodon küszködik is vele rendesen, de legalább közben szarnak minden elvárásra.
Már az előző lemez, a terjengős, nehéz Crack The Skye is megosztó volt, és azt megismételni zsákutca lett volna. A Mastodon viszont méltó különcködő híréhez, és megcsinálta élete legkönnyedebb albumát, persze csak saját magához képest. Ha egyszerűen és gyorsan túl akarnánk esni ezen a kritikán, azt mondanánk, hogy a The Hunter az negyedik lemez leegyszerűsítése. A hosszú, nyúlós dallamok lerövidültek, de a tiszta ének megmaradt, miközben a hangzásukat sem erőszakolták meg. Ha az előző lemeznél jogosan kérdeztük meg a zenekartól egy interjúban, hogy véletlenül nem vállalták-e túl magukat ezekkel az énektémákkal, most még jogosabb a kérdés. Persze akkor Troy Sanders basszusgitáros-énekes csak nevetett, de végül beismerte, hogy arra nem is gondoltak, hogy ezt majd élőben is meg kell szólaltatni. A The Hunter dalaiban Bill Kelliher gitároson kívül mindenkinek van szólóénekes része, és lemezen egytől egyig jobb a teljesítményük, mint korábban, leginkább mert nem bonyolítják túl a dolgokat. Azt meg majd meglátjuk, mi lesz koncerten.
Érdekes, hogy amióta a tiszta énekkel dolgoznak, mennyi hatás jelent meg, immár nyilvánvalóan a Mastodon zenéjében. Brann Dailor Randy Rhoads gitárját idéző pöttyös dobfelszerelése (és a Crack The Sky) alapján eddig sem volt kérdés, hogy imádják Ozzyt, de amikor itt énekelnek, ez egyértelművé válik. Nézzük például az első klipes dalt, a Curl Of The Burlt, ami csak annyiban különbözik Ozzy számaitól, hogy az atlantaiak a tőlük megszokott fojtott feszültséggel és gurgulázó megszólalással csinálták meg. Aztán ott van a Pink Floyd, ami többek között a Creature Lives elején jelenik meg, ami aztán egy lassú Beach Boys-os dallam kifordításába megy át a dal. Továbbiakat is lehet idézni, de a legnagyobb újdonság nem ez a lemezen, hanem az, hogy a Mastodon minden eddiginél slágeresebb. Elég csak meghallgatni a furcsán lebegős Bedazzled Fingernailst vagy az All The Heavy Lifting refrénjét. Az ilyen számok miatt éppen a korai anyagokat idéző, kiabálós, vágtázó Spectrelight lóg ki a lemezről, ami mintha csak azért lenne itt, hogy megmutassák milyenek is voltak régen, hozzátéve, hogy még ez is messze van a Remission agresszív dalaitól.
A Mastodon nem árult zsákbamacskát. Azt mondták, hogy nem tököltek a számokkal, és hogy ez a legfelszabadultabb lemezük. Ezt bárki igazolhatja, de azt is, hogy stadionrock zenekar még mindig nem lett, és vélhetően nem is lesz belőlük, bárhogy is erőlködnek a Metallica turnéival. Jó dolog, hogy a mai zeneiparban ekkora reflektorfényt kap egy ennyire következetesen vállvonogató társaság, amelyik egy dolgot vesz csak komolyan: jó zenét akar írni. Azt pedig még most is piszkosul tud.
A lemez megvásárolható a Bookline.hu-n.
