Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Apparat – The Devil's Walk
(Mute)
Sascha Ring, ismertebb nevén Apparat még 2001-ben mutatkozott be, de a Devil's Walkot tekinthetjük akár új kezdetnek is. Az Apparat név eddig akarva, akaratlanul erősen kapcsolódott a berlini techno-színtérhez, köszönhetően az általa alapított Shitkatapult kiadó Bpitch Controlos kötődéseinek (Ellen Allien kiadója, de innen futott be például Paul Kalkbrenner is), meg hát annak is, hogy amit csinált, az alapvetően technóra, és rengeteg szétszabdalt hangmintára épülő kísérleti elektronika volt.
Ringnek érezhetően szűk volt ez a kör, és bár 2006-ban kiadott egy stílusában egészen zseniális közös lemezt Ellen Alliennel közösen (Orchestra of Bubbles), illetve a két évvel ezelőtt a Modeselektorral is (Moderat), a 2007-ben megjelent Wallson jól hallhatóan inkább szeretett volna dalközpontú popzenét írni, mint tánctérre való trekkeket. Emellett elkezdett énekelni, és egyre többet gitározott is. Az érzelmektől túlcsorduló Walls valószínűleg csak a kiadó határai és lehetőségei miatt nem hódította meg az ún. "igényes popzene" rajongóit, mert egyébként minden adva volt hozzá. Ezt a béklyót dobta le a Mute-hoz való szerződésével, aminek köszönhetően mostantól olyan nevekkel játszik egy ligában, mint a Depeche Mode, az M83 vagy Nick Cave, csak hogy műfajilag egymástól igazán távol állóakat említsek.
Tehát vehetjük a Devil's Walkot egy második bemutatkozásnak, nem csak az új kiadó miatt, hanem azért, mert az eredeti közönség nyugodtan elfelejtheti az Apparat nevet, ugyanakkor hivatalosan is megvan a potenciális új kedvence a Radiohead, a Sigur Rós vagy akár Björk táborának. A lemez törzsanyaga eleve élőben, leginkább gitárral vagy zongorával született, és ezek köré építette az elektronikus kíséretet. Talán ezért is olyan néha a Devil's Walk, mintha egy nagyon 21. századi futurisztikus blueslemezt hallanánk. Egyszerűen hallatszik ezen a tíz dalon, hogy lecsupaszítva is megállnák a helyüket.
Apparatnak korábban is voltak énekesi ambíciói, de ez az első lemeze, amin minden dalban hallatja hangját, amit leginkább a Radioheades Thom Yorke-hoz tudnék hasonlítani, mivel ő sem a hangerejével, sokkal inkább az érzelemdús előadásmóddal hódít. Szerencsére ő is sejthette, hogy mivel a zenét önmagához képest lecsupaszította, ezért érdemes refréneket is írni, ezért az amúgy korrekt hosszúságú 47 perces anyagot tényleg gyerekjáték végighallgatni. A lemez talán legnagyobb előnye az egységes és karakteres hangulat, ami miatt az esetleges gyengébb pillanatokkal együtt is hallgattatja magát.
Fontos megemlíteni, hogy a Devil's Walk nagyon giccses. Ez itt nem hiba, a már említett Sigur Róst is nagyon jól el tudom hallgatni minden hatásvadászata ellenére is, de rossz pillanatokban simán megfekheti bárki gyomrát a mindenhonnan áradó személyeskedő hangvétel. Tudni kell jókor elővenni a Devil's Walkot, de ha ez sikerül, kapunk egy igazán egyedi, és nagyon sokat ígérő lemezt, álomszerű megszólalással, több jó pillanattal, és ha igazán fasza gyerekek vagyunk, akkor október 28-án a Millenárisban egy jó kis koncerttel is körítve.
A teljes lemez meghallgatható itt, alatta pedig klipeket is lehet nézni:
