Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Charred Walls Of The Damned - Cold Winds on Timeless Days
(Metal Blade)
Chuck Schuldiner nagyon mély nyomott hagyott a metálzene testén. Karrierje a halála után is folytatódik. A Death főnök oldalhajtás zenekarának, a Control Deniednak örököse a Charred Walls Of The Damned, míg a korábbi Death sorlemezeket most újra kiadják. A Control Denied csak abban volt más, mint a Death, hogy nem a gitáros torokreszelése szólt a technikás metál fölött, hanem egy képzett és tehetséges, de inkább korrekt énekes hangja. Az akkori felállásból Richard Christy és Steve DiGiorgio jött össze Tim "Ripper" Owens (volt Judas Priest) énekessel, és Jason Suecof producer/gitárossal, és már a második lemezüket hozzák ki ezzel a felállással.
A Charred Walls Of The Damned az a zenekar, ami ma a Control Denied lenne, csak Schuldinernél kevésbé fifikás gitárossal.. Nem mintha Suecof nem tudna gitározni, de hallhatóan beleolvadt a társai játékába, sőt kissé háttérbe is vonult, emiatt DiGiorgio gurgulázó basszusa, Christy összetett dobolása, és Ripper sikolyai uralják a hangzást. Az első lemezen ez még annyira nem is volt jellemző, de a Cold Winds On Timeless Days kvázi dob- és basszusgitár leckének felel meg (lásd On Unclean Ground eleje). A laikus hallgató csak azt fogja fel, hogy ezek csávók baromi összetett dolgokat nyomnak, és amikor jön egy refrén, azon meglepődik, mert végre olyan is szól, amit megért.
Ezek a refrének nem mindig erősek és nem is olyan tüzesek, hogy tovább fokozzák a csúcsra járatott hangszeres játékot. Ripper is úgy teljesít, mintha leckét mondana fel, de az osztályzat nem csillagos ötös, hanem csak ötös. A zene olyan tömény, hogy hosszas hámozgatás után jönnek elő a kiváló ötletek, de nagy türelem kell hozzá. A dalfelépítés nem változatos. A dalok nem maguktól értetődően gördülnek előre. Pontosan kiszámítható, hogy a refrénnél váltást hallunk majd, de nem a korábbi dallamokat viszik tovább, vagy bontják ki. Emiatt egy számban olyan, mintha öt másik lenne. Nyilván a "dalok" közül ki lehet mazsolázni bődületes ötleteket, de egy olyan szép dallamot, mint ami például a The Beast Outside My Window elején van kár szétütni egy hozzá semmiben nem kapcsolódó blastbeattel. Ettől nem lesz okos a zene, csak kényelmetlen. Igazságtalannak tűnik számon kérni egy olyan elemet a zenekaron, amire egyébként Schuldiner is hajlamos volt, de ő ügyesebben tudott a hangulatokkal játszani, és egy gondolatot kifejteni. Itt inkább azt érezzük, hogy egy előre kiszámított hurrikán söpör rajtunk át.
Nyilván az elvárások is dolgoznak ilyenkor az ember fejében, de nem csak ezzel van a baj. Tizenkettő, katonásan négy perc körül tartott szám túl sok a jóból, pláne, hogy nem is olyan könnyű jónak érezni a tömény hangszerorgiát. Aki bírta Schuldiner utolsó munkáit, nem fog panaszkodni az album miatt, és olyan zenészi teljesítmény van itt, hogy négynél nem lehet alább adni az értékelést, de ha a dalokat kéne pontozni, akkor ez maximum hármat ér.
