Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Biohazard - Reborn In Defiance
(Nuclear Blast)
Família KFT, Queen kóla, 7UP Jordan Team póló, a Panteránál jobban pedig csak a Rage Against The Machine tolja jobban a hardkórt. Csak néhány a 90-es évek nemzedékének fatális félreértései, tévedései közül. Utóbbi mellesleg csak addig élt a köztudatban, míg terjesztőinek birtokába nem jutott egy Maxell C60-as kazetta Urban Discipline feliratú címkével. Bár a műfaj ortodox híveinek - kiváltképp a straight edge arcok - szemében a Biohazard felért egy tartályhajónyi vörösboros marhapörkölttel, hangos kurvaanyázásukat messze elnyomta a New York-i négyes sikerének zaja. Önhibáján kívül a zenekar a magyar színtéren is népes klónhadsereget állított elő: a fejkendős gettóhácé-formációk munkássága hallatán senkinek nem volt kétsége afelől, hogy a Bázakerettyén és Rinyabesenyőn akár a Family Frost furgonból is tüzet nyithatnak a járókelőkre.
Bobby Hambel gitáros kirúgása után azonban a Biohazard egyre mélyebb alkotói válságba került. Bár a Mata Leao album korántsem volt rossz, utódai már egyre kevésbé ütötték meg az Urban-State Of The World Address páros által képviselt színvonalat. Idővel Evan Seinfeld is egyre kevesebb érdeklődést mutatott a csapat iránt, ugyanakkor lelketlen operatőrök egyre gyakrabban készítettek felvételeket slattyogó heréiről a Private Gold számára. A feloszlás tehát borítékolható volt, akárcsak a reunion hullám hatására véghezvitt újjáalakulás.
Mint azt Stephen King Pet Semataryjéből megtanulhattuk, élettelen dolgokba nem érdemes mesterségesen életet lehelni. De ugyan ki gondolta volna, hogy az eredeti felállású négyes is képes lesz egy fénykorához méltatlan lemezzel előhozakodni? Tudniillik, a Reborn In Defiance csak halvány nyomokban idézi azokat az időket, mikor vasárnap éjszakánként Headbanger’s Ball-adásokat másoltunk a fater VHS-eire. A nyitó Vengeance Is Mine punkos nyitó taktusaival és bunkó groove-jaival lazán hozza a nagybetűs életérzést, akárcsak Hambel védjegyszerű szólóival. A hidegzuhany azonban nem sokat várat magára. A Decay ugyanis kapásból olyasmi, amit egy b-oldalas válogatáslemezen is kikérnénk magunknak. A szavalós-ordibálós, lagymatag verzék után Billy Graziadei egy kvázi kiselejtezett Linkin Park–refrént ereszt el. A Reborn gyors témái alatt már jóval meggyőzőbben hat a dallamos ének, a szerzemény azonban óhatatlanul unalomba fullad. A Killing Meben Seinfeld is dalra fakad, a végeredmény ugyanakkor semmivel sem biztatóbb, mint a Decay esetében. A Countdown Doom, a Come Alive vagy a Skullcrusher ezzel szemben jól megszokott atlétatrikós, hokedlis paraszt new school hardcore vonalat képviseli, nem kevés nosztalgiával átitatva. Nem úgy a Waiting To Die-t idéző Vows Of Redemption, mely nyugis, hiphopos témáival is a lemez egyik legjobbja.
A Reborn In Defiance összességében korrekt alkotás, ugyanakkor mentőövként funkcionál a 2000-es évek túltelített hardcore-metal(-metalcore) mocsarában. Ám mindemellett képtelenek vagyunk nem figyelembe venni azt a tényt, hogy ugyanez a formáció egykor Punishment-, Shades Of Grey-, How It Is-kaliberű alapműveket írt. Ennek fényében pedig ez a lemez egyértelmű csalódás.
