Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Bruce Springsteen – Wrecking Ball
(Sony Music)
Bruce Springsteen új lemezeiről nagyon nehéz írni. Vagyis nem nehéz, de annyit mindenképp, amennyi kiad egy rendes hosszúságú kritikát. Merthogy amikor Bruce Springsteen lemeze megjelenik, felteszem, és nagyjából ötven perc alatt megtudom, mit takar az idealizált amerikai néplélek, aztán örülök neki, hogy ismét összejött egy csokor fasza dal, majd szépen visszatérek a kelet-európai valóságba, és csak néha jut eszembe, mekkora férfi ez a Bruce.
Persze mindig lejön, hogy az idealizált amerikai néplélek tele van igazi férfiakkal, jó nőkkel, kicsit lázadó, de azért bőven a jó erkölcs határai közé férő attitűddel, meg a hozzá tartozó pátosszal, és így van ez a Wrecking Ball esetében is. Azért persze nem ugyanolyan, mint akár a 2009-es Working on a Dream, mert egyrészt nem ugyanazok a dalok vannak rajta, másrészt pedig Springsteen ezúttal a szokásosnál több gospelt, és ír folkot helyezett a keserédes kocsmadalaiba.
Ez a különbség, kiegészítve azzal, hogy ezúttal a szokásosnál kevesebb egyértelmű sláger jött össze. Ez persze Bruce Springsteen szintjén annyit tesz, hogy vannak dalok, amik nem különösebben emlékezetesek, de azért valljuk be, hogy az életműve utóbbi szakaszában eddig is komoly szerepet kapott a senkit nem zavaró, viszont jól megszokható középszer. Ezzel egyébként még amerikaibb lett az egész, hiszen arról is mindenkinek a mindig pörgős és izgalmas New York jut eszébe, hogy aztán jól meglepődjön rajta, milyen unalmas koszfészkeket is fel tud mutatni. Az egész album egyetlen meglepő pillanata a Rocky Groundhoz fűződik, amiben a lemez több dalában, így ebben is vokálozó énekesnő, Michelle Moore rappelni kezd pár sor erejéig. Namost, semmi bajom nincs a hiphoppal, de Springsteen hangjával együtt ez olyan, mint amikor egy szép realista festménybe graffiti-elemeket tennének. Külön tök jó a kettő, de semmi közük nincs egymáshoz.
Ezt leszámítva Wrecking Ball nem túl izgalmas lemez, annak ellenére, hogy az előzetes hírekből itt valami dühösebb helyzetről van szó. Lehet, hogy szövegileg támadóbb, de én bőven elcseréltem volna ezt akár egy Working on a Dreamen szereplő Queen of the Supermarketre. Azért leszögezném, hogy Bruce Springsteen most is jó, és a Wrecking Ballt is érdemes elővenni párszor, de ez inkább a karakternek köszönhető, mint magának a hanganyagnak.
A teljes album:
***
Ráadásképpen pedig itt van Springsteen március másodikai fellépése a Late Night with Jimmy Fallon című műsorban, ahol az új lemezről az E Street Banddel valamint Tom Morellóval közösen a Death To My Hometown és a Jack Of All Trades című számokat is eljátszották. Sőt, Springsteen és a zenészparódiáiról is ismert Jimmy Fallon közösen előadtak egy nagyon vicces produkciót, amiben a saját fiatalkori önmagának öltözött Bruce és a Neil Youngot alakító Fallon duettben játszották el az LMFAO diszkóslágerének, a Sexy and I'm Know It című számnak az akusztikus változatát. Mindhárom videó remek, de az utóbbit, az utolsó videót tényleg igazán kár lenne kihagyni.
