Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Jack White – Blunderbuss
(Third Man/Columbia)
Már kicsit több mint egy éve kell nélkülöznünk a White Stripest, ami nekem például nagy szívfájdalmam, mert a kéttagú zenekar még a kevésbé jó pillanataiban is olyan megbízhatóan magas minőséget hozott, aminek köszönhetően el tudtam hinni, hogy Jack White korunk azon kevés zenészei közé tartozik, akik még a szart is arannyá változtatják. Ezt az elképzeléseimet csak tovább erősítették a mellékzenekarok (Raconteours, Dead Weather), de még az olyan bukást sejtető kollaborációk is, mint a közös dal Alicia Keysszel.
Lelkes most mégsem voltam, mégpedig azért, mert valahogy mindig félek attól, ha valaki simán a saját neve alatt ad ki lemezt. Bármennyi ellenpélda létezik persze, valahogy mindig azt hiszem, hogy ez a kreativitás elvesztését jelenti, amikor a zenész már azzal sem akar tökölni, hogy valami rendes nevet kitaláljon a projektjének, ráadásul tisztában van azzal is, hogy a már baromi jól menő neve épp megfelelő mennyiségű lemezt fog eladni.
Itt le is lövöm a poént: megint én voltam a hülye, és Jack White 2012-ben is megbízható zenész, sőt, még több annál: az ember, aki tényleg arannyá változtatja a szart is.
A Blunderbuss igazából semmi különöset nem mutat azon túl, amihez már hozzá szoktunk White-tól. Alapvetően bluesos, countrys és folkos megközelítésű zene, ezúttal valamivel kevésbé zajosan, több teret adva az énekes/gitáros/mindenes mellett olyan szokatlannak ható hangszereknek, mint például a zongora. Az egészben az a jó, hogy ez is felismerhető, épp ahogy gyakorlatilag bármi, amihez ez az ember hozzányúl, ami különösen azért meglepő, mert elvileg minden egyes zenei hatásából ki lett hozva, amit lehetett.
Tovább felesleges is erről beszélni, ez itt egy 13 dalos, 41 perces Jack White-lemez, aki ezúttal társak nélkül is bemutatja, miért ő korunk egyik legfelkapottabb szerzője, aki ráadásul a Blunderbusszal óriási lépést tett afelé, hogy egy-két évtized múlva tényleg ott emlegessük, ahol most nagy példaképe, Bob Dylan van.
