Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Paradise Lost – Tragic Idol
(Century Media)
A Paradise Lost visszafelé halad az időben. Már az előző lemezükre is ráfogtuk, hogy "vissza a gyökerekhez"-célkitűzéssel készült, de a Tragic Idolnál "gyökerebb" lemezt valószínűleg nem tudnak gyártani. Ez konkrétan visszatér az Icon-korszakhoz, amikor Nick Holmes szomorúan kiabálva énekelt három hangos dallamokat. Szóval érezhető, látható a cél, és ennek meg is felel a Tragic Idol, viszont nem jó lemez. Néhány szám üti meg csak a mércét, a többi maszatolás csupán, amiben van hangulat, de a zene öregesen és enerváltan szól. Persze, a metálszakma egyik legjobb dobosa (Adrian Erlandsson) zenél most velük, de a dinamika csak ott jelenik meg, a dallamok, a riffek, az ötletek viszont nem frissek. Az üveghangú gitártorzítás, a keserű szólók, a zúgó, búgó riffek ugyanolyanok, mint a Depeche Mode-időszakon kívül bármikor. Nick Holmes sem lett vidámabb, és kevésbé ironikus, de nem csak nem hihető, amit összehoztak, hanem sajnos nem is dicsérhető.
Próbálkozzunk meg mégis. A Worth Fingting For úgy csillog ki ebből a nyúlós masszából, mint egy gyémánt a sárból, és persze, hogy ez is Erlandssonnak köszönhető, és annak, hogy legalább kicsit elkanyarodtak a nyilvánvaló kétnegyedektől. Szétfeszíti a feszültség a dalt, és úgy lüktet, hogy közben megőrzi a Paradise Lost valódi, őszinte, keserű ízét. Érthetetlen, hogy a maradék negyven percben ugyanezt a minőséget miért nem tudják hozni. A Crucify és a Honesty In Death nem véletlenül kerültek először nyilvánosságra. Előbbitől a rendhagyóbb gitártémákra vágyók, utóbbitól a retroérzést kívánók kapták meg, amit akartak. A dalok nem is rosszak.
A zenekar megpróbálja még a dinamikát két lendületesebb számmal. A Theories From Another World például két lábdob mellett zúz, de egy közepes dallamra vált vissza egy idő után, ráadásul úgy, mintha a két rész nem is egy dalban lenne. Az In This We Dwell meg sem próbálkozik a dinamikai váltással, és egy elkeserítően semmilyen főriffre épül. Ez az a pont, ahol könnyen elfogyhat a türelem, hiszen a dalban a kreativitás legkisebb szikrája sincs benne. Aki tovább küzd, még néhány szám mellett megkapja a végtelenül feketének szánt, de inkább szürke doom metal lezárást a The Glorious End (drámai cím!) képében.
Habitustól függően lehet értékelni elfogadhatónak vagy rossznak ezt a lemezt, mert aki ismeri a Paradise Lost-életpálya korábbi albumait, a Tragic Idolra biztosan nem tudja rámondani, hogy perfekt lemez. A rajongók úgyis belevetik magukat, de első albumként az újoncok válasszanak bármit a korábbiak közül (igen, akár még a Hostot is). Ott több életet, több akarást és több ötletet fognak találni.
