Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Anneke Van Giersbergen, Frames @ Club 202, 2012.05.30.
Ha kellően bicskanyitogatók szeretnénk lenni, egy komplett bevezetőn át találgatnánk (és találgatnánk), miért is szállt ki annak idején Anneke a Gatheringből, és fordult poposabb irányba. Holott a válasz nagyon is adja magát: halálosan kellemetlenül érezte magát, mikor egyesek a Nightwish aktuális frontasszonyához - kiváltképp Tarja „Mirelit” Turunenhez - hasonlították. Most, hogy végleg megválaszoltuk minden idők egyik legelcsépeltebb könnyűzenei kérdését, lássuk, mit is tartogatott nekünk a legédesebb mosollyal bíró énekesnő szólózenekara élén. A német Framest szemlátomást látens rendszergazdák alkotják, ennél fogva mi mást is játszhatnának, mint instrumentális posztrockot. Már a műfajból adódóan is bocsánatos bűnnek minősült, hogy a gitáros épp, hogy fotoszintetizálni nem kezdett egy-egy konferansz közepette. Bár zenéjük korántsem annyira karakteres, mint pl. a God Is An Astronauté, hangulatteremtő előzenekarként bőven megállták a helyüket.
Míg a nők (és férfiak) jelentős hányada házasság (és gyermekáldás) hatására egy dugong testalkatát veszi fel, addig Anneke az ominózus szertartásnak köszönhetően kivirult, akár egy cseresznyéskert. Akárcsak legutóbb az A38-on, egy ravatalozót képes lett volna megtölteni egy reggaeparty atmoszférájával – mindezt pusztán aurája segítségével. Jó szokásához híven végigvigyorogta a szerzeményeket, tündérien konferálgatott, mindeközben önkéntelenül is arra késztette lelkesebb rajongóit, hogy értékeljék át a plátói szerelem fogalmát. Nos, igen, Anneke változatlanul az a fajta kishölgy, aki láttán még egy sakálrészeg culágernek sem jutna eszébe Action- és Kartel-idézetekkel dobálózni. Mellesleg a hallgatóság az Everything Is Changing lemez hallatán joggal vizionált volna egy laza popkoncertet. A nyitó Feel Alive alapján akár az is lehetett volna, ám a Take Me Home már úgy dörrent meg, mint a legmocskosabb Hole-dalok. (Utólag is elnézést a párhuzamért.) Voltak persze szentimentálisabb momentumok is, a Beautiful One vagy a My Boy mellett az örök kedvenc Saturnine és az Even The Spirits Are Afraid is előkerült – utóbbi kettő természetesen a Gathering-korszakból. És bár a Rutten tesók koncertteljesítményét nehéz felülmúlni, a kísérőzenekar – köztük Anneke férjura – tisztességesen hozta a témákat. Egy szerzemény erejéig a Kill Ferelli (mert, hogy matiné-műsoridőben ők is játszottak) énekesnője is vendégeskedett, a ráadásban pedig Devin Townsend Hyperdrive-ját is előkapták. Mit is mondhatnánk… Anneke ezúttal is gyémántfejes dugványozóval döfött szívünk gyökerébe, s plántálta el bele a szépség és az érzékenység vetőmagját…
