Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

Valószínűleg nem a címben feltett dilemma miatt tartják sokan riasztónak az operarajongók körében is komolyabb vízválasztónak számító szerző műveit. A vasárnap rögtön egy vérbő Tannhäuser-premierrel elstartoló Budapesti Wagner-napok apropóján ültünk le beszélgetni Fischer Ádám karmesterrel és Matthias Oldag német rendezővel, hogy kiderítsük, érdemes-e tabukat döntögetni és tévhiteket eloszlatni a Tannhäuser és Wagner kapcsán, valamint mi állhat az Európa-szerte híres, és már elővételben teltházas előadásokat felvonultató fesztivál sikere mögött. Előbb Fischer Ádámnak, majd Matthias Oldagnak tettük fel kérdéseinket.

Fischer úr, mit tud egy ilyen rendezvény annak érdekében tenni, hogy eloszlassa az emberekben a Wagner művészetével szemben élő félelmeket? Nekünk ugyanis a következő előítéletek ugranak be kapásból: unalmas, idejétmúlt, hosszú.
Fischer Ádám: Ha azt mondják, hogy unalmas vagy hosszú, akkor az kizárólag az előadó hibája, ettől a felelősségtől én nem tudok eltekinteni. Meg vagyok győződve arról, hogy a Tannhäuser egy rendkívül emberi darab, amiben – éppúgy, mint a görög mitológiában – olyan istenek és csodalények szerepelnek, akiknek ugyanaz a bajuk, mint az embereknek: kicsinyes féltékenykedések, gyűlölködések és apró emberi hibák közepette kénytelenek élni az életüket. Az emberek közötti viszony Wagner operáiban rendkívül modern, és nekem ezt kell bemutatnom. Ha nem sikerült, akkor baj van!

És önnek mi jut eszébe Wagnerről?
Fischer Ádám: Egy előadó a saját személyiségét is bele kell vigye az előadásba, ezért nekem – ahogy Mórickának is mindenről ugyanaz jut az eszébe – a saját természetem ugrik be, ha Wagnert hallom. Határozottan látom benne Haydnt, a Mozarthoz és Schuberthez való kötődését, és ugyanakkor fordítva is, mert Schubertnél is érzem a későbbi wagneri drámaiságot.

Idővel minden zeneszerzőnek vagy korszaknak kialakul egy előadási gyakorlata, ami reformra szorul, itt a múlt század 60-as éveiben elindult régizenei forradalomra gondolok. A Wagner-interpretációknál miben lenne szükség szemléletváltásra?
Fischer Ádám: Én előadóművészként nagyon ellenzem a bombasztikus, lassan hömpölygő Wagner-stílust, ami az előítéleteknek is táptalajt ad, mert a szerző saját maga is azt akarta, hogy sokkal gyorsabban és frissebben játsszák a műveit. A Tannhäuser egy lebilincselő darab, és nagyon kell figyelnünk, hogy intim kamarazeneként adjuk elő, és minden szólam figyeljen egymásra.

Mi járt a fejében, amikor 2006-ban útjára indította a Budapesti Wagner-napokat?
Fischer Ádám: A Bartók Béla Nemzeti Hangversenyterem olyan akusztikával és jelleggel bír, hogy Wagner egy máshol be nem mutatható oldalát is színpadra tudjuk állítani. Nagyon nagy ajándéknak érzem, hogy létrehozhattam ezt a fesztivált, mert a Művészetek Palotája megadta nekem a lehetőséget arra, hogy egymástól lényegesen különböző előadásokat is bemutathassunk, hasonlóan a Bayreuthi Ünnepi Játékok gyakorlatához.

Arról a gyakran hallható előítéletről mi a véleménye, hogy Wagner egy antiszemita zeneszerző volt?
Fischer Ádám: Mert az is volt, de nem volt egyedül. Gesualdo, az egyik legkiválóbb reneszánsz szerző gyerekgyilkos volt, de mégis gyönyörű zenét írt, ellenben nagyon sok becsületes ember volt rossz zeneszerző. A második világháború vízválasztó dolog volt ebből a szempontból, mert ma már a művész felelőssége, hogy kihangsúlyozza a darab nem antiszemita oldalát, és ez nem csak Wagner esetében van így: vegyük például A velencei kalmárt Shakespeare-től.

Jövőre ünnepli Európa Wagner születésének 200. évfordulóját. Milyen tervei vannak?
Fischer Ádám: Annak idején azt tűztük ki célként, hogy addigra fogjuk előadni a szerző teljes repertoárját a fesztiválon – egyedül A bolygó hollandi fog kimaradni –, ezzel zárjuk le a Wagner-életművet a Művészetek Palotájában.

A Budapesti Wagner-napokról dióhéjban A rendezvénysorozatot Fischer Ádám karmester indította útjára 2006 júniusában a Művészetek Palotájában a Parsifal félig szcenírozott előadásával. A dirigens nemcsak a Wagner-életmű jelentős darabjainak színpadra állítását tűzte ki célul, hanem egy sajátos, elsősorban a partitúra lehetőleg tökéletes megszólalására épülő koncepció megvalósulását is. 2009-ben hatalmas sikerrel mutatták be A nibelung gyűrűjét teljes egészében, négy egymást követő estén, úgy, ahogyan azt Wagner másfél évszázaddal ezelőtt megálmodta. 2012-ben pedig pár nap múlva Miskolc után Budapesten is bemutatkozik a Tannhäuser premierjével a neves német operarendező, Matthias Oldag. Az elmúlt években a fesztivál negyvenezernél több nézőjének két harmada külföldről érkezett, és a jegyek rendszerint már a rendezvényt megelőző évben elfogynak elővételben – zárul a Művészetek Palotája sajtóközleménye.

Herr Oldag, ön korábban még nem rendezett Wagnert, miért szánta el magát mégis erre a Tannhäuserrel?
Matthias Oldag: Minden rendezőt és zenészt megigéz Wagner, nagyon érzékeny és érzelemmel teli a művészete, és rögtön a hallgató lelkét célozza meg. Egyszer mindenkit megérint a zenéje, a lányomat éppen most, huszonnégy évesen varázsolta el, bár nem hinném, hogy megnézné valamelyik operáját is. Wagner olyan egy művész számára, mint egy hatalmas hegy, és nagy öröm és megtiszteltetés is egyben, hogy éppen a Budapesti Wagner-napok alkalmával mutathatom be az első rendezésemet.

Korábban arról beszélt, hogy a művészi szabadság és felelősség témáját a Tannhäuser egyik kulcsüzenetének tartja. Mondana erről néhány szót?
Matthias Oldag: A mű egyik aspektusa a művészet szerepe a társadalmunkban. Az a véleményem, hogy ha a művészet kihalna a Földről, akkor mi is együtt pusztulnánk vele, de előtte még elszürkülne az emberiség. Tannhäuser figurája nem az a típus, akit könnyedén befogad a társadalom: káoszt gerjeszt, feszültséget okoz, és bizony minden rosszat megtesz annak érdekében is, hogy romboljon. De ahhoz, hogy egy emberi társadalomban éljünk, el kell viselnünk az ilyen rendbontókat… és a művészeket is.

Mindeközben a cselekmény felszínén a tiszta, keresztényi szeretet, és a buja, érzéki szerelem ellentétje feszül. Nem gondolja, hogy ez egy meglehetősen idejétmúlt konfliktus, évtizedekkel a szexuális forradalom után? Mit tud kezdeni ezzel egy rendező?
Matthias Oldag: Számomra az jelenti a mű egyik legfőbb kihívását, hogy a főszereplő egy notórius tabudöntögető, azonban az ön által is említett ellentét már nem okoz feszültséget a társadalmunkban. Az én interpretációmban ezért megpróbáltam a két nő közötti választás dilemmájára fókuszálni, amely érzéssel bizony minden férfi kénytelen szembesülni az élete során. (nevet)

Az ön munkái sokszor a botrányosság határait feszegetik. Hogyan készül fel egy idegen országból – jelen esetben Magyarországból –, amikor külföldön rendez, hiszen az itteni társadalmi normák különbözhetnek attól, amit otthon megszokott.
Matthias Oldag: Soha nem abban voltam érdekelt, hogy botrányt csapjak, hanem hogy a műben rejlő üzenetet kortárs szemlélettel állítsam színpadra. Vegyük például azt a jelenetet, ahol egy nő és egy férfi állnak egymással szemben, egy feltételezhetően katasztrofálisra sikeredett éjszaka után. El tud képzelni ennél kortársabb dolgot? A Tannhäusernek van egy rendkívül profán oldala, ami nem az isteni magasztosságról szól.

Szereti meglepni a közönségét?
Matthias Oldag: Hogyne szeretném! Hiszen ez minden művész dolga, ha nem akarja unalomba fojtani a közönségét.

Nem érzi azt, hogy Budapesten korlátokba ütközik egy ilyen nagyszabású és széles apparátust igénylő mű megrendezésekor ahhoz képest, ami Bayreuthban a rendelkezésére állna?
Matthias Oldag: Nem, egyáltalán nem érzek ilyen korlátokat magam körül. Ennél jobb körülményeket nem is kívánhatnék magamnak: hihetetlenül jók a szólisták, nagyszerű a karmester és zenekar, nem is beszélve a Művészetek Palotája koncertterméről. Igazán boldog vagyok, amint láthatja, és már én is izgatottam várom, hogy vajon mi fog történni a színpadon! (nevet)

A Wagner-operák még a komolyzenében is rendkívül hosszúnak számítanak. Egy rendező mit tud tenni annak érdekében, hogy az első szünet után ne menjen haza a közönség?
Matthias Oldag: Ami azt illeti, fogalmam sincs. Minden tőlünk telhetőt megteszünk annak érdekében, hogy izgalmas előadást nyújtsunk. Érthető, hogy az emberek tartanak attól, ha valami hosszabb időre leköti a figyelmüket, mert a mindennapi életünkben pillanatnyi ingerekhez vagyunk szokva.

Vannak további tervei Wagnerrel kapcsolatban?
Matthias Oldag: Igen, jövőre a Rienzit fogom színre vinni Németországban, aztán pedig nekivágok a teljes Nibelung gyűrűje-ciklusnak – gyerekek számára, egy órába sűrítve. Siggi, a sárkányölő lesz a címe.

A Művészetek Palotája sajtóeseményén a Mindennapi klasszikusok blog munkatársával közösen beszélgettünk Fischer Ádámmal, ugyanis már az interjú előtt kiderült, hogy mindketten ugyanazokat a kérdéseket tartottuk fontosan feltenni a karmesternek. A Mindennapi klasszikusok beszámolóját az eseményről itt lehet elolvasni.