Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Clock Opera - Ways to Forget
(Moshi Moshi/Island Records)
Tipikus zeneiújságíró-betegség (de nevezhetjük egyszerű túlkapásnak is), amikor fellelkesülten azt bírja leírni az egyszeri sajtómunkás egy-egy friss album hallatán a kellemes meglepetéstől égnek meredő tudattal és hajjal: ebből bizony év lemeze lesz! Egy rutinos popújságíró éppen ezért kerüli a szitut, nem beszél csak úgy a levegőbe, igyekszik objektív maradni, mégis, időnként még ő is beleszalad egy-egy komoly megkísértésbe. Ez most éppen egy ilyen helyzet, de nem fogok elnézést kérni a talán túlzott lelkesedésemért – elsősorban is azért, mert a Clock Opera bemutatkozó nagylemeze első osztályú zenei anyagot tartalmaz.
A négytagú angol (londoni) Clock Opera (Guy Connelly, Andy West, Che Albrighton, Dan Armstrong) azon zenekarok közé tartozik, melyekben a zenészek nagy része csupán hangszeres tudását adja a közösbe, a dalszerzői, produceri feladatokat és egyben a teljes alapkoncepciót pedig egyetlen ember szállítja. Esetünkben Guy Connelly a hunyó, aki két, különösebb visszhang nélkül maradt próbálkozást (The Fallout Trust, Corrections) követően, 2009-ben alakította meg a Clock Operát, mely viszont már a kezdet kezdetén érdekelte a közönséget és a szakmát egyaránt. Ez egyfelől kiválóan elhelyezett, figyelemreméltó remixeiknek (Marina and the Diamonds, Au Revoir Simone, Feist, Metronomy, Blood Orange, The Phenomenal Handclap Band, Charlotte Gainsbourg), másfelől pedig az albumnak remekül megágyazó kislemezeknek volt köszönhető, melyek rendkívül jól csengő nevű kiadóknál (pl. Kitsuné) jelentek meg. Azt persze nem állítanám, hogy a Ways to Forget című nagylemezt úgy várta mindenki, mint a Messiást, de azért valamennyire megvolt körülötte a feltüzelt hype.
A Clock Opera muzsikája tipikusan újévezredbeli hibrid, melyben baráti kezet ráz egymással, többek között a nyolcvanas évek new wave-je, az elektronika popérzékenysége, a brit gitárpop hagyomány, Peter Gabriel vagy pár kortárs, mint a Miike Snow, a We Have Band, és a – nem kell megijedni – az önmagát és az üzeneteit túlzottan még nem komolyan vevő Coldplay.
A Clock Opera zenéje érzelmektől átfűtött, epikus dalokból áll, melyek legfőbb erőssége a hangulat (simán írhatnám nagy h-val is), mely végtelenül magával ragadó, és éppen ezért ellenállhatatlan. A kellő pillanatban elkapva, és a kellő nyitottság mellett szinte azonnal bele lehet szeretni a Clock Operába. Mélységesen. Még akkor is, ha az album felét a már kislemezekről jól ismert slágertökéletességek (White Noise, Once and for All, A Piece of String, Belongings és Lesson 7) teszik ki, mert az azokat kísérő, további öt dal sem csak helykitöltésnek van ott. Azokba, például a zenekarhoz képest nyersebb Man Made-be vagy a fényességével a felhőkön is átsütő, lemezt záró Fail Betterbe is éppúgy bele lehet zúgni, mint a régebbiekbe. Mint mondtam volt: a Ways to Forget első osztályú, már-már hibátlan lemez, rendkívül meggyőző bemutatkozás.
