Lángoló Gitárok

Megújult a Lángoló!

Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!

A jelenleg is zajló Budapesti Wagner-napok idén ismét műsorra tűzte a német szerző gigantikus operaciklusát, A Nibelung gyűrűjét. A cikk megjelenése előtti napon, kedd este már bemutatták A Rajna kincse előadását a Művészetek Palotájában, ma este pedig A walkür hallható, ebből az alkalomból nyilatkozott a Lángoló Gitároknak a finn Juha Uusitalo, a ciklus három operájában is fellépő basszbariton, illetve a mű kultúrtörténeti aspektusai kapcsán válaszolt a kérdéseinkre Hartmut Schörghofer, a Ring-tetralógia budapesti előadásainak német rendezője is.

Wotan úr, ne a nőt, az ékszert nézze!

Richard Wagner 1848 és 1874 között írta meg a klasszikus zeneirodalom rettegett hosszúságú operaciklusát, A Nibelung gyűrűjét, ami komoly fordulópontot jelentett a klasszikus zene és a színpadi produkciók történetében. A német szerző jól érezte meg az akkoriban ébredező pángermán nemzeti törekvésben rejlő kulturális lehetőségeket, és mire Bismarck kancellár 1871-ben létrehozta legfőbb politikai alkotását, az egységes Német Birodalmat, Wagner is az utolsó simításokat végezte a germán és skandináv mítoszokon alapuló főművén, amelynek bemutatására egy saját operaházat is építtetett a bajororoszági Bayreuthban. A teljes terjedelmében több mint tizenöt órát kitevő mű négy önálló részből áll – A Rajna kincse, A walkür, Siegfried, Az istenek alkonya –, amiket külön is műsorra szoktak tűzni, de a szerző eredeti elképzelése az volt, hogy a teljes tetralógiát négy egymást követő estén adják elő.

A Nibelung gyűrűje címben a négy rész közös vezérmotívuma áll, a viselőjének a világ feletti uralmat biztosító mágikus gyűrű, amit abból az aranyból kovácsolt Alberich, az ármánykodó nibelung törpe, amit a Rajna mélyéről lopott el. Alberich ugyanis menthetetlenül szerelmes lett a rajnai sellőkbe, akik kigyúnyolták őt, ezért inkább ellopja a kincsüket, és a gyűrű hatalma segítségével arra kényszeríti Nibelheimben éldegélő fajtársait, hogy még több aranyat bányásszanak neki, mindeközben persze megátkozza a világot, hogy ha már a rajnai lányok nem viszonozták az érzelmeit, akkor más se tudjon soha többé szerelemre lobbanni. Alberichnek amúgy jól megy a szitkozódás, mert rögtön átkot szór a gyűrűre, amikor Wotan, az istenek ura tőle lopja el az aranyat. Wotannak azért van szüksége a gyűrűre, hogy segítségével kiszabadíthassa Freiát, a szerelem istennőjét, és kelletlenül bár, de át is adja az aranytárgyat a két óriásnak, Fafnernek és Fasoltnak, akik végül Alberich átkának köszönhetően rögtön egymásnak is esnek, és az összecsapásuk Fasolt halálával végződik.

Az istenek közben bevonulnak új lakhelyükre, a két óriás által felépített Valhallába, és a generációkon átívelő szövevényes történet további része nagyrészt a hatalomvágytól megrészegült Wotan azon törekvése körül forog, hogy mindenáron újból megkaparintsa a gyűrűt. Később unokája, a halandó hős Siegfried meg is szerzi a kincset, azonban Alberich fia, Hagen cselszövései nyomán meghal. Szeretője, Wotan kitagadott lánya, a valkűr Brünnhilde is Siegfried máglyájának tüzébe veti magát, a gyűrű végül az ő hamvaiból kerül vissza a rajnai sellőkhöz, a Valhalla pedig a benne lakó istenekkel egyetemben lángok martalékává válik.

Hartmut Schörghofer belsőépítészetet és díszlettervezést tanult az egyetemen, és kérdésünkre kifejtette, hogy egy hangversenyterem berendezése teljesen más megközelítést igényel, mint egy hagyományos színházi tér. „Ez a korlátozás azonban még inkább beindította a fantáziámat. Szerettem volna visszatérni az antik görög színház legegyszerűbb formáihoz, az orkhésztrához és a szkénéhez, mert úgy véltem, hogy ezeknek a kortárs eszközökkel való kibővítése összhangban van Wagner összművészeti felfogásának szellemiségével” – vallja a német rendező. A mű hosszúságát firtató kérdésünkre hozzátette, hogy a legfőbb célja mindig az volt, hogy gondolkodásra késztető előadást hozzon létre, ami azért nem roppantja össze maga alatt a nézőt. „Olyan képeket szerettem volna megjeleníteni a színpadon, amik a nézőben a legkülönbözőbb asszociációkat keltik, és egy pillanatra sem hagyják őt benyomások nélkül” – fűzte hozzá.

Rögös az út a Valhallába – interjú Juha Uusitalo finn Wagner-szólistával Hogy kezdődött a karrierje az énekléssel? (Uusitalo eredetileg fuvolistaként végzett a Sibelius Akadémián – a szerk.) Volt egy szokásom, zuhanyzás közben énekeltem. A korábbi feleségem jegyezte meg először, hogy milyen szép a hangom, és ezt az adottságomat inkább egy tanárnál kellene továbbképeznem, így talán neki sem kellene engem hallgatnia otthon. (nevet) Emellett mindig is vonzott a színészi pálya, legalábbis szerettem volna a zenélést és a színjátszást valahogy együtt művelni, az erőteljes énekhangom pedig természetes adottságom volt. De nem volt könnyű belekezdeni. Mit szóltak a korábbi kollégái, amikor először látták énekelni a színpadon? Az első szerepem Angelotti volt a Toscában, aki az első felvonás után rögtön el is hagyja a színpadot. Amikor ez megtörtént, hatalmas bravózás indult meg a zenekari árokból, Tosca, Cavaradossi, Scarpia és a többi szereplő pedig a maga szokásos kis tapsát kapta az előadás végén. Mi történik Juha Uusitalóval, amikor a színpadra lép? Megpróbálok minél jobban elfeledkezni Juha Uusitalóról, hogy a legjobb tudásom szerint állhassak a néző rendelkezésére Wotanként – ha a szerda esti Walkürnél maradunk. Az utóbbi időben volt egy komoly műtétje. Másképp szemléli magát azóta? Ez teljesen így van. Régebben nagyon markáns véleményem volt mindenről, sőt, néha meg is sértettem embereket, különösen miután egy-egy vérmesebb kritikát olvastam az újságban. Az agresszivitásom persze egyben a gyenge pontom is volt, mert ugyan határozott véleményem volt mindenről, de miután annyira dühös voltam, egy igazi angry bird, folyton rossz válaszokat adtam. Ez az új helyzet megtanított nyugodtabbnak lenni, kizárólag a munkámra koncentrálni, és barátságos stílusban elmondani a véleményemet. Ez most már sokkal könnyebben megy, különösen amikor mindenféle kritikákat olvasok, amikben a szólistákat énekelni nem tudó félkegyelműeknek állítják be az újságírók. (szemrehányóan mosolyog az interjú készítőjére) Természetesen mindenkinek legyen meg a véleménye és a hangja, amivel elmondja azt, mert a zenének nincs csupán egyetlen követendő előadásmódja. Tegyük fel, hogy az előadás után is megmarad az isteni hatalma egy napra. Mit tenne vele? Ó, istenem, micsoda kérdés, már a megválaszolására is fel kellene készülnöm! (nevet) Azt hiszem, sokkal többet segítene nekem ez az isteni hatalom, ha a fellépésem előtt kaphatnám meg egy időre, mert előadás után az egyetlen dolog, amire gondolni tudok, az az ennivaló, mert rettenetesen meg szoktam éhezni a végére. Tehát ha isteni hatalmam lenne, akkor már a fellépés előtt sokat ennék és innék, és arra koncentrálnék, hogy még azelőtt megtaláljam a zenét a műben, hogy felcsendült volna az első hang. Ha lenne rá hatalmam, semmiben nem kötnék kompromisszumot, és az előadáson végig teljes lángon működnék. Ha ez belülről fakad, és természetesen jön az emberből, akkor nincs is vele gond, de ha valaki megpróbál közben leállni, az veszélyes lehet! (nevet) (A teljes terjedelmű interjú holnap lesz olvasható a Lángoló Gitárokon.)

Nibelung jöttmentek

Schörghofer szerint a Nibelung ellopott aranya a mi világunkban a tőkének feleltethető meg, ami természetszerűleg szít viszálykodást maga körül. „A walkürt végig ez a hideg, háborús állapot uralja. Ha körülnézünk a világban, ugyanezt láthatjuk mindenütt.” – tette hozzá.

Megszületése óta sokan és sokféleképpen értelmezték már A nibelung gyűrűjét. George Bernard Shaw ír drámaíró az ipari társadalom feletti szocialista kritikát, Robert Donington brit zenetudós a jungi pszichológia archetípusainak jellemfejlődését látja a műben. Theodor Adorno német filozófus pedig egyenesen úgy vélte, hogy Wagner számos szereplője, többek között A Rajna kincsében és a Siegfriedben is felbukkanó fondorlatos törpe, Mime figuráját a társadalomban a zsidókkal szemben élő sztereotípia ihlette.

Wagner soha nem titkolta antiszemitizmusát, ami saját kezdeti sikertelenségét követően alakult ki benne a korszak ünnepelt zsidó származású zeneszerzőivel, Mendelssohnnal és Meyerbeerrel szemben. Érdekes módon Wagner első gyűlöletkeltő pamfletje, A zsidóság a zenében (Das Judenthum in der Musik) csak 1850-ben jelent meg a Neue Zeitschrift für Musik hasábjain, évekkel azután, hogy 1842-ben bemutatták első sikeres operáját, a Rienzit. Ennek a műnek a sikere nem kis mértékben Meyerbeer anyagi támogatásának és közbenjárásának volt köszönhető, hiszen Wagner akkoriban kottaszerkesztőként tudott csak némi pénzhez jutni, és megpróbált jó kapcsolatba kerülni Meyerbeerrel. Adorno kijelentése azonban túlzásnak tűnik annak fényében, hogy a műveihez jegyzetek tonnáját fűző, grafomán Wagnertől egyetlen olyan feljegyzés sem maradt fenn, ami a műveiben szereplő figurák zsidó aspektusát taglalta volna.

A zeneszerző zavaros írói munkássága persze a halála után is éppen elegendő táptalajt szolgáltatott ahhoz, hogy kialakuljon a német nacionalisták „bayreuthi köre”, aminek motorja Wagner második felesége, a néhai férjénél jóval alpáribb stílusú nézeteket hangoztató Cosima Wagner volt – nem mellesleg Liszt Ferenc lánya. Ennek a társaságnak a tagja volt még Wagner veje, az a Houston Stewart Chamberlain is, akinek a felsőbbrendű fajt taglaló munkái később nagyban hatottak Hitler eszméire is. A náci diktátor egyébként valószínűleg soha nem vette a fáradságot, hogy elolvassa Wagner írásait, de olyannyira rajongott a zeneszerzőért, hogy néhány művének kéziratát a berlini bunkerében tartotta, ezek vele együtt vesztek el az ostrom végnapjaiban. A sors fintora, hogy Albert Speer birodalmi főépítész visszaemlékezései szerint a Berlini Filharmonikusok az utolsó háború alatti koncertjén Az istenek alkonyának azt a zárójelenetét játszotta, amelyben Brünnhildét a tűz pusztítja el.

Nem meglepő tehát, hogy Wagner művei de facto ki vannak tiltva Izrael koncerttermeiből. Az 1936-os alapítású Palesztin Zenekar (a mai Izraeli Filharmonikusok elődje) kezdetben még műsorra tűzte a műveit, de az 1938-ban bekövetkezett zsidóellenes pogrom, a Kristályéjszaka után száműzte Wagnert a repertoárjából, és hamarosan hasonló sorsra jutottak Richard Strauss művei is, szerzőjük nácikkal való látszólagos kapcsolata miatt. 1992-ben Daniel Barenboim karmester megpróbált bemutatni egy teljes Wagner-műsort az Izraeli Filharmonikusok élén, de a tiltakozások hatására végül megváltoztatták a programot. Az első alkalom, hogy a zsidó államban nyilvános koncerten csendült fel Wagner, 2000-ben történt meg, amikor a holokausztot túlélő Mendi Rodan vezényelte a Siegfried-idill című szimfonikus költeményt, 2001-ben pedig ismét Barenboim okozott felfordulást, amikor a berlini Staatskapelle zenekarral minden előzetes bejelentés nélkül játszottak el egy részletet a Trisztán és Izoldából – mindezt azután, hogy a jeruzsálemi koncert műsorát politikai nyomásra már előzetesen megváltoztatták. El tudja képzelni az olvasó, milyen lehet az Izraeli Wagner Társaság elnökének lenni?

„Természetesen jól ismerjük a Ringben mindvégig tetten érhető hatalomvágyat, és annak Hitlerrel kapcsolatos párhuzamait” – mondja Schörghofer. Emlékeztetett arra is, hogy a műnek ezt az aspektusát már korábban a középpontba állította Herbert Wernicke egy lenyűgöző Ring-interpretációban, így ő nem tartotta fontosnak ezt kiemelni. „A műben rejlő antiszemitizmus témájával szintén nem foglalkoztunk” – tette hozzá.

Ritka, mint a farkason vágtató holló

A Nibelung gyűrűjének legharciasabb részére, A walkürre már viszonylag korán rátaláltak a filmrendezők is, és Wagner műveinek leghíresebb részletét, a valkűrök lovaglásának vezérmotívumát már évtizedekkel azelőtt helyezte fajgyűlölő kontextusba egy amerikai rendező, hogy a náci propagandagépezet a Die Deutsche Wochenschau háborús híradóiban a Luftwaffe bombázásainak hangulatfestő zenéjeként használta volna fel. Az amerikai polgárháború idejében játszódó, 1915-ben készült The Birth of a Nation (Egy nemzet születése) című némafilmben ugyanis az árja előjogokat a felszabadított fekete rabszolgákkal szemben „védelmező” csoportosulást a Ku Klux Klan szabadítja ki a szorult helyzetből – a a film kulcsjelenetében eközben a valkűrök lovaglásának híres motívuma szól.

Wagner – A valkürök lovaglása – Bécsi Filharmonikusok, Wilhelm Furtwängler

Könnyű megérteni, hogy milyen ingoványos területre kerültek ezzel szegény valkűrök, ha egy pillanatra segítségül hívjuk a germán mitológiát. A legenda szerint ugyanis ezek a hollószerű, vijjogó lények Odin szolgálói voltak, akik nem öldöklési szándékkal látogatták a harcmezőket, hanem azért, hogy az elesettek közül kiválasszák a leghősiesebbeket, és a Valhallába vigyék őket. Ráadásul Wagner – a korszellem romantikus ideáljának megfelelően – véres csőrű madarak helyett fehérben és aranyban pompázó hajadonokként jelenítette meg őket, és az eredetileg rémisztő farkasfalkát meglovagló félistenek alá szárnyas lovakat is adott, de amint az előző példák is jól mutatják, ez sem segített rajtuk. A „pusztító valkűr” tévképe a második világháborút követő popkultúrában is ugyanúgy továbbélt. Francis Ford Coppola 1979-es, Apokalipszis most című háborús filmjének ikonikus jelenetében napalmmal támadnak egy vietnami falura az amerikai helikopterek, miközben a rájuk erősített hangszórókból az ismert dallam szól.

Apocalypse Now – Helicopter Attack

Hogy mennyire erősen asszociálhatnak a filmrendezők a valkűrökre, amint felfegyverzett légi jármű kerül egy jelenetbe, arra jó példa a téma magyar filmtörténeti vonatkozása is. Az elvarázsolt dollár című 1985-ös vígjátékban ugyanis erre a Wagner-részletre vonul be az a permetezőhelikopter, ami kilövi a pénzhamisító Tacsányi segge alól a léggömböt, miközben a bűnözőket lebuktató Ötvös Csöpi és Topolino a kosár alatt bújnak meg.

Schörghofer jól ismeri az említett filmes példákat – természetesen Ötvös Csöpi kivételével –, és részben lenyűgözőnek is tartja őket, azonban rendezőként nem tartja feladatának, hogy „tisztára mossa” a Ringet. „A zenében megbúvó erőt és életörömöt én inkább arra használom fel, hogy az elhunyt hősök által inspirált előadást hozzak létre” – utalt a valkűröknek a mitológiában eredetileg betöltött szerepére. 

A leitmotiftól a halálcsillagig

„Zenei vezérmotívumokat már Beethovennél is találni kezdetleges formában, de Wagner volt az, aki tökéletesre fejlesztette ezt a kompozíciós technikát, nála már a vezérmotívumok szövevénye képezi a mű alapját” – magyarázza Zombola Péter zeneszerző. A vezérmotívumok alkalmazása a hollywoodi filmzenében is Wagnertől, rajta keresztül Mahlertől, illetve Schönbergtől ered, igaz, utóbbi még amerikai tartózkodása alatt is kategorikusan visszautasított minden olyan felkérést, ami filmzene megírására vonatkozott. „Az Európából kivándorolt zeneszerzőkben ugyanis élt egyfajta arisztokrata sznobizmus, ami Schönberg és Bartók hozzáállására is jellemző volt. Ők voltak a búskomor, kevés pénzből élő európai emigráns komponisták” – jegyezte meg Zombola.

Európában egyébként mind a mai napig nincsenek se hivatásos filmzeneszerzők, se filmzenék felvételére szakosodott zenekarok. „Nem tudnának ebből megélni, másfelől viszont ez az oka annak is, hogy ennyire sokrétűvé válhatott az európai filmzene” – véli Zombola. „A tengerentúlon kiforrott képzési rendszere és életpályamodellje van a filmzeneszerzésnek, ott mindig is presztízsnek számított ezzel foglalkozni. Nálunk az idén indult a Zeneakadémián az alkalmazott zene szak, de még legalább két évtized, mire kiforrja magát a dolog” – tette hozzá.

Pedig végeredményben ez a dolog is Európából ered. Az osztrák származású Erich Korngold, aki ugyan nem volt a legeredetibb tollú Schönberg-tanítvány, már elég fiatalon kialakította a vezérmotívumokkal teletűzdelt, gazdagon ellenpontozott stílusát, ami tökéletesen bevált filmzenék komponálásához. 1934-től kezdve számos, azóta már klasszikusá vált hollywoodi film elkészítésében vett részt – mint például az Errol Flynn főszereplésével 1938-ban forgatott Robin Hood kalandjai –, az Anschluss után pedig végleg Kaliforniába költözött. Korngold elképzelése az volt, hogy egy jó filmzenének a koncertteremben is meg kell állnia a helyét, és filmes munkáit „énekesek nélküli operákként” fogta fel. Korngoldot manapság Max Steinerrel és Rózsa Miklóssal együtt a filmzene műfaj egyik megteremtőjének tartják.

És hogyan kapcsolódik mindez az Erő sötét oldalának tömegpusztító fegyveréhez, a halálcsillaghoz? Természetesen úgy, hogy a már említett Korngold és Rózsa Miklós voltak legnagyobb hatással a Csillagok háborúja zenéjét megalkotó John Williamsre. És hogy Wagnert is ismét képbe hozzuk, az interneten már jó ideje hozzáférhető Kristian Evensen írása, amelyben részletesen egybeveti a Ring-tetralógiát George Lucas űroperájával. Az angol nyelvű tanulmány helyenként egészen meglepő állításokat tesz a két monumentális ciklus tematikai egybeeséseiről, és szinte hangjegyenként elemzi a a főszereplők vezérmotívumai közti hasonlóságokat.