Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Manowar - The Lord Of Steel
(Magic Circle Music)
A nyolcvanas évekbeli sci-fik 2012-re lázadó háztartási robotgépeket, ufóinváziót és poszt-apokaliptikus fosztogatókat vizionáltak. Ennek fényében sajnos képtelenek vagyunk a krisztusi kegyesség erényével élve megfeledkezni a Manowar és az önirónia intézménye között feszülő ellentmondásról. Igen, kérem, meggyőződésünk, hogy Joey DeMaio rideg tényként veszi tudomásul, ha valamely zenésztársa mellszőrét becsípi az expander a konditeremben
Legalább ennyire biztosra vehető, hogy otthon vihogás nélkül veti be magát a jacuzziba mókusbőrből varrt mellényében. Annak pedig, aki a Kék Osztriga-indulót meri fütyörészni egy-egy zenekari fotózáson, visszakézből beveri az arcát. Ezzel szemben tény, hogy a világ egyik legmeghatározóbb heavy metal zenekarát üzemelteti, ugyanakkor jobb pillanataiban a színtér legnagyobb dalszerzőinek egyike. Úgy tűnik, a jó Joey merőben hasonló lelkülettel bír, mint John J. Rambo háborús veterán: ellenséges közegben elemében érzi magát, egyébiránt pedig valami gagyi alibitevékenységgel tengeti napjait. Az utolsó 100%-os Manowar-kiadvány ugyanis akkoriban született meg, mikor Eddie Vedder-klónok tucatjai döntötték romba a piramisszegecs-ipart. És bár elvétve a Louder Than Hell utáni albumok is tartalmaztak ígéretesebb momentumokat, a hangjátékokért, szimfonikus betétekért és az arámiul, navajoul és mandarinul előadott Father című förmedvényért ezek szerény kárpótlásnak bizonyultak.
Úgy tűnik, idővel a zenekar is rádöbbent fatális tévedésére, és a produceri székből végérvényesen eltávolította az utóbbi lemezek felvételeit felügyelő Warcraft-törpét. Ebből kifolyólag a Lord Of Steel hangoskönyv-fejezetek helyett ún. dalokat vonultat fel, ráadásul nem is rosszakat. A címadó rögtön egy Power, Outlaw-kaliberű gyors darab, mely hallatán azon nyomban kedvünk támadna trollokat mészárolni, lehetőleg „nesztek, popper gecik!” felkiáltással. Feltéve persze, ha a hangzás tüzetesebb tanulmányozása után el nem uralkodna rajtunk a méla döbbenet. Tudniillik, Joey basszusgitárja torzítón röfög, erre pedig az utolsó szerzemény utolsó másodpercéig senki nem hívja fel szíves figyelmét. „Vaskos, mint a medvefos!” – harsanna fel a 90-es évek szaksajtóján szocializálódott énünk, az igazság azonban az, hogy ez sokkal inkább kasztrálja, mint sem erősíti a hangzást. A Manowarriors akár a Kings Of Metal a Born In A Grave pedig a Brothers Of Metal Tesco-gazdaságos verziója is lehetne, mégis szerethető szerzemények. A kötelező power-lírai (Righteous Glory) ezúttal is modorosabb, mint Rubint Réka babablogja, azonban ennek ellenére is működik. A Black List és az Expendable semmitmondása után a galoppozó El Gringo tökéletes himnusz, akárcsak az Annihilation, melyben Karl Logan gitáros alakít nagyot. Ezzel szemben a záró Hail, Kill And Die – ki gondolta volna – maga a megtestesült közhelyparádé.
Bár egy hasonló iromány végén stílszerű lenne a zenekar feltámadásáról értekezni, ezt sajnos komoly arccal aligha tudnánk megtenni. A Lord Of Steel azonban kétség kívül az utóbbi idők legjobb Manowar-lemeze, melynek nem a tejútrendszert megrengető „trúság” az egyetlen erénye.
