Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Ozzy And Friends, Black Label Society @ Stadthalle, Bécs, 2012.06.26.
Az önálló keresettel nem rendelkező tizenéves rokker olykor szívfacsaróbb jelenség, mint a kiebrudalt vizslakölyök. Pláne, ha a szülők a nevelési szabályzatában a „hülyezenére nem adunk pénzt” kitétel vérvörös betűkkel szerepel. Vélhetőleg még ma is tízezrével fordulnak meg rehabilitációs intézmények folyosóin olyan egyedek, akik 1998 nyarán ezt a választ szemtől-szemben is megkapták a fatertól. Tetszenek emlékezni, mikor a hajszál híján eredeti felállású Black Sabbath a Coal Chamber, a Helloween és a Pantera társaságában lépett a Kisstadion színpadára. Nos, a lelki sebek behegesztésére ez az este sem adott semminemű biztosítékot, tudniillik, az ős-Sabbath-ból egyedül Geezer Butler vendégeskedése valósult meg. Utólag azonban biztosra vehető, hogy a koncertlátogatók érintett hányada még a Stadthalléből kifele menet három Édesvíz-kötetet írt volna a megbocsátás szentségéről.
A Black Label Society hallatán általában egy valószerűtlen, mégis merőben pozitív hangulatú motoros találkozó képe bontakozik ki lelki szemeim előtt. (Értsd: ahol minden résztvevő csípőből bojkottálja az Eddát és a P. Mobilt.) Feltéve persze, ha ehhez a technikai körülmények is adottak. Ezúttal viszont Zakk Wylde-éknak a Sziget néhai metálsátrának hangzása jutott, ez pedig igencsak kiherélte a produkciót. A fehérorosz favágóosztagra emlékeztető formáció ennek ellenére szívvel-lélekkel zúzott, az Overlordot és a Fire It Upot még L. v. Beethoven hangtechnikusi tevékenysége sem tudta volna teljesen tönkrevágni. Ellenben valami bennfentes egyed finoman közölhetné Zakkel, hogy 2012-ben már az égvilágon semmi nem indokol egy zenésztársak nélküli, közel tízperces gitárszólót. Ennél már az is szórakoztatóbb lett volna, ha – fizikai adottságait kihasználva – fenyegető üzenetet küld Hulk Hogannek vagy az Ultimate Warriornak. Végtelennek tűnő hangszeres rejszolás ide vagy oda, épkézláb hangzással ez a koncert pusztított volna. (nausea)
Szigorúan értékalapon vizsgálva John Osbourne életművét, ideértve különösen a szólóban eltöltött bő három évtized szellemi teljesítményét, nem kell túl magasra tenni a lécet. Ha közismert hazai analógiát keresnénk, Korda György jutna eszünkbe. Egyik is, másik is kedvesen bénázik a tévében, ha pedig zenére kerül a sor, mind a ketten butuska, semmi kis közhelyeket énekelnek könnyen befogadható zenei alapokra. Itt táncdalra és feleséggel előadott duettre, ott meg metálra és fiatal, attraktív gitárossal bemutatott kettősre hangolt az ügy, de a külsőségeket és a torzítás mértékét leszámítva nagy különbség nincs. Egyfelől.
Másfelől meg az van, hogy Ozzy a kevés előadók egyike, akinek minden valaha megjelent számát betéve tudom, oda-vissza. Klasszikus történet: tizenkét éves vagyok, a valamivel idősebb, már szegecses bőrkabátban járó surányi telekszomszédok, Józsi és Bobi minden hétvégén hozzák a másolt kazettákat, Blizzard Of Oz, Diary Of A Madman, The Ultimate Sin meg persze a Sabbath-koncertműsor Speak Of The Devil. És hát ki akar bármilyen értékalapról beszélgetni, amikor lehet üvölteni, hogy mondjuk „loser, I’m a secret looooooseeer” vagy „bark at the moooon”? Az óvodában is kristálycukorral adták a túróscsuszát, és hiába jön rá az ember idővel, hogy lehet ugyanazt sósan, pörccel és például harcsapaprikást körítve is fogyasztani (vesd össze mondjuk: Ozzy versus Mastodon, Tool, Faith No More, Meshuggah vagy bármi), ettől még örökre ott marad a szájában az íz ötéves korából. De szép is ez, nem? Annyira, hogy még a 2010-es utolsó lemezt is végig lehet rágni fintorgás nélkül százszor, nem mintha koncerten erről bármi is megszólalna, leszámítva a videóintróba bevágott Let Me Hear You Scream klipjének pár másodpercét.
Ozzy 2012-ben jó formában van. Ez leginkább abban nyilvánul meg, hogy énekel, és ezúttal a saját, élő hangját halljuk, szemben a másfél évvel ezelőtti pesti, sportarénás koncerttel, ahol végig azon tűnődtünk, hogy mitől szól az ének duplán, az egyik – hangosabb - sávon gyönyörűen kipolírozva, lemezminőségben. Ott volt tíz olyan másodperc, amikor az utóbbi szólam valamiért hirtelen elhallgatott, na akkor mindenki felszisszent egy pillanatra. Itt viszont kicsit csúszkált, néha elcsuklott, de élt. Végig drukkolhattunk, hogy jöjjenek ki a hangok, és tulajdonképpen ki is jöttek – ha történt is némi technikai rásegítés, nem volt lebukós. A műsor pedig slágerparádé, mi más is lehetne, nyilván (komplett setlist itt). Showelemek tekintetében sincs meglepetés, habfürdőfújás, vödör vizek kiöntése, totyogás. De ezért is jöttünk. Ha belegondolunk, hogy a komplett életmű szövegírását nagyjából tíz bővített mondatból megoldotta, akkor az is egész szép teljesítmény, hogy a konferálásokban az este folyamán összesen hét különálló szó is elhangzik, úgy mint „let me hear you”, „I can’t hear you” és „I can’t fucking hear you”. Ez azonban többször is. De hát ő maga is megénekli, hogy „don’t look at me for answers, don’t ask me - I don’t know”, és különben is, ha Karinthy nyomán három betűből lehet drámát írni (Úr ír/Úr rí stb.), akkor miről beszélünk? És ne legyünk igazságtalanok, mert a zenekar is bemutatódott, a vendégekről nem is beszélve. A fent linkelt műsorrendtől eltérően Gus G aktuális Ozzy-gitárhőst csak a tizedik számnál küldik le végleg cserével a pályáról, hogy aztán a tizenegyesrúgásokra (kötelező mindenki-együtt-Paranoid a végén) visszajöjjön, de Terence ’Geezer’ Butler (szabad fordításban mondjuk Butler Öcsi bácsi) és Slash valóban érkezik hat szám után az Iron Man / N.I.B. / War Pigs Black Sabbath-blokkra, ami kiegészül egy Zakk Wylde-os Fairies Wear Bootsszal. Ebben az összehasonlításban világlik ki igazán, hogy a Sabbath-számok a maguk néhány hangjával is mennyivel több zenei mélységet és magasságot járnak be, mint Ozzy szólóslágerei, de mindegy, hagyjuk az elemzést olyanokra, akik esetleg tényleg értenek is hozzá.
Nekünk elég röviden összefoglalni csak inkább. Szóval akkor milyen volt? Például az izlandi Agent Fresco pár héttel ezelőtti koncertjéhez képest, amit harmincan néztek meg a budapesti Akvárium klubban? Esetleg az orosz Grand Astoriához viszonyítva, amit meg tizenöten a Roham Bárban? Vagy mondjuk a szigetes Faith No More-ral összevetve, hogy szakadjunk el a sznob alapállástól, miszerint semmi sem jó, amit sokan szeretnek? Őszintén? Olcsó hakni, falusi búcsú, Fásy-mulató. Egyfelől. Másfelől meg az van, hogy az utolsó tus elhangzásának pillanatában kipirult arccal rohanok a merchandise-pulthoz, gondolkodás nélkül veszem húsz euróért a turnépólót és ha mostantól egy hónapig minden este lenne Ozzy-koncert Bécsben, mind a harmincszor eljönnék. Ennyit az értékalapú gondolkodásról. (VA)
(A kép nem a helyszínen készült. Fotó: Huszti István)
