Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Joe Satriani nem először jár Budapesten, most éppen a G3 nevű alkalmi formáció tagjaként érkezik a Papp László Sportarénába augusztus 1-én. A G3 három gitáros közös turnéját jelzi, az egyetlen állandó pont Satriani személye, a többieké változik. Az 1996 óta általában évente elindított turnén Steve Lukhatertől Michael Schenkerig a világ legjobb gitárosai szerepeltek már, Budapestre a Satriani - Steve Vai - Steve Morse (Deep Purple) felállás érkezik. A háromszor 45 perces egyéni bulit egy közös dzsemmelés zárja, amiért már megéri kifizetni a jegy árát, mert amikor ilyen istenek tolnak Hendrix- vagy Neil Young-szerzeményeket, azt vétek kihagyni. Satrianival telefonon sikerült beszélnünk pár napja.
Legutóbb a Black Swans and Wormhole Wizards című albumod megjelenése előtt beszéltünk. Mennyire vagy elégedett a fogadtatásával?
A Billboard listán 45. helyig jutott, a hard rock szekcióban ötödik volt, ezek jó számok. Mondjuk ez nem sokat jelent, de a rajongók visszajelzéséből tudom, hogy szerették az anyagot, és ez a fontos. Az, hogy én mennyire vagyok vele elégedett, az más lapra tartozik, speciel ezzel az anyaggal semmi bajom nincs, de nem nagyon szoktam foglalkozni az albumaimmal.
Hogyhogy?
Egy kreatív folyamat végén, legyen az dalszerzés vagy bármi, egy szöveg megírésa, a borítóterv elkészítése, mittudomén, szóval amint végzek valamivel, azt befejezettnek tekintem. Azt tükrözi, amit akkor és ott éreztem, amikor megírtam vagy feljátszottam, nem azt, amit kivált belőlem három hónappal vagy hat évvel később. Amint vége a folyamatnak, már nem gondolok rá, nem foglalkozom vele, hanem a jövőbe nézek, azt igyekszem feldolgozni, amiben élek, ami vár rám.
Amit viszont ennek az albumnak köszönhetek, az a Satchurated 3D című koncertfilm, amit két kanadai filmes, François és Pierre Lamoureux készített Montrealban, a lemezbemutató turnén. Annyira megtetszett nekik az anyag, hogy úgy döntöttek, felvesznek egy bulit, és a filmet mozikban, 3D-ben is bemutatták. Ez óriási dolog.
Amikor a G3-at életre hívtad, mi motivált? A kihívás? Vagy csak untad magad?
Erre rátapintottál: untam magam. Ne értsd félre, nem unom a közönségemet, nincs elegem a turnézásból, szó sincs erről. Az viszont egy tök más dolog, amikor más, hozzám hasonló emberekkel lépek egy színpadra, teljesen más típusú koncertet jelent mind az előkészítés, mind a szervezés terén, és akkor még magukról a bulikról nem is beszéltem. A másik ok, hogy rengeteg olyan gitáros van, aki nagyszerű muzsikus, de nem jut el mindenhová, főleg nem azzal az anyaggal, amit nem a zenekarában játszik, hanem amit magának ír, vagy amit egy másik projekttel ad elő.
Az USA-ban más a helyzet, ott lehet kisebb turnékat szervezni a nagyok szünetében, el lehet menni klubokba zenélni, de Európába vagy Dél-Amerikába nem éri meg egy ilyen zenészt áthívni. Ezért kerestem meg a kiadómat az ötlettel, amitől nem is reméltem, hogy rábólintanak, mert azért ez nem olcsó mulatság. Rábólintottak, én meg elkezdtem szervezni a dolgot. Ez 1996-ban volt, de akkor csak Észak-Amerikában turnéztunk, egy évre rá viszont Európába is eljutottunk.
Nagyon sok gitárossal együtt játszottál ezeken a turnékon (pl. Steve Vai, Eric Johnson, Yngwie Malmsteen, John Petrucci, Paul Gilbert, Steve Lukather, Uli Jon Roth vagy Michael Schenker), volt olyan, akivel szerettél volna, de nem jött össze?
Ó, persze, elég sokan. Ezt mos ne panaszkodásként vedd, mert rengetegen részt vettek a turnékon akár állandó zenészként, akár vendégként, de azért volt pár név, akit nem sikerült beszervezni. Nagyon jó lenne Jimmy Page-dzsel együtt játszani, vagy Jeff Beckkkel, esetleg Eric Claptonnel, bár ők ketten nemigen lenének benne ilyesmiben, attól tartok. Nagyon tisztelem Eddie Van Halent is, de neki ott a zenekara, elvan azzal.
Kirk Hammett is szóba jött, de ő meg nem olyan excentrikus, mint mondjuk Steve, ő nem szeret az előtérben lenni, el sem tudom képzelni, ahogy egy 45 perces szettet lenyom frontemberként - az a Metallicában James dolga, Kirk jól érzi magát abban a szerepben, amiben van. John Mayerrel is szívesen turnéznék, ami tudom, hogy meglepő, hiszen ő nem rockzenész, és sokan nem is tartják nagy gitárosnak, pedig nagyon jó dolgokat csinál, és szerintem nagy meglepetést okozna egy G3 turnén.
Ki volt, akivel eddig a legszívesebben turnéztál?
Ha azt mondom, mindenkivel élveztem a melót, az diplomatikusnak hangzik, pedig így van. Azonos érdeklődésű zenészekkel együtt dolgozni nagyszerű érzés, mindenkitől tanultam és tanulok is valami újat. Voltak, akik lazábbak voltak, Steve-vel eleve más a kapcsolatom, mint a többiekkel, hiszen a tanítványom volt, és már évek óta zenélünk együtt. Arra mondjuk emlékszem, mennyire rágörcsölt a dologra Uli Roth, és milyen más háttere van Petruccinak, aki nem a blues felől közelíti meg a zenét, hanem más gyökerei vannak. Ezek apróságok, de ettől még mindenki jól érzi magát a turnén. Jó, Michael Schenker egy kicsit problémás volt, de ezt hagyjuk, nem lényeges.
Mennyivel másabb összerakni egy G3-turnéprogramot?
Kb. háromszor annyi gonddal jár. Mindenki 45 percet játszik, a mostani turnén például olyan felállásban, hogy Steve Morse kezdi a műsort, ami nagy terhet ró rá, mert neki kell megmozgatnia a közönséget rögtön az elején. Utána jön Steve, majd én vagyok az utolsó, ami meg azt a terhet rakja rám, hogy az előző két zsenit kell űberelnem, legalábbis bizonyos szempontból mindenképpen. Azt, hogy a saját 45 perces műsorát ki hogy rakja össze, abba természetesen nem szólunk bele. Én arra törekszem, hogy olyan nótákat játsszak, amiket ismer a közönség, slágereket, ha úgy tetszik, hiszen nem biztos, hogy mindenki rám kíváncsi, hanem teszem azt főleg Steve bulijáért jön el a G3-ra, de ha már kedveli a gitárzenét, a Flying in a Blue Dream csak mind neki valamit.
Az idei programban lesz valami meglepetés?
Hát, ha valaki hardcore rajongó, akkor elképzelhető, egyébként nemigen, nem fogom felszántani a színpadot vagy ilyesmi, olyan lesz, mint egy szólturné állomása, csak röviden. Ami meglepő lehet, az mondjuk az Always with Me, Always with You lehet, mert azt tervezem, hogy az egyik állomáson hangról hangra úgy játszom el, mint a lemezen - erre pedig nem volt még példa, mindig csavarunk rajta egyet. Lehet, pont Budapesten kerül erre sor, ki tudja?
Milyen szempontok szerint rakjátok össze a közös dzsemmelést?
Olyan nótákat választunk, amiket mindhárman szeretünk és amik hatással voltak ránk, vagy fontosnak tarunk. Általában van egy Hendrix-szerzemény, (az okát ugye nem kell részletezni) és igyekszünk minden turnén valami olyat is eljátszani, amit szerintünk a közönség jól fogad majd, esetleg meglepi. Budapesten is lesz egy ilyen szám, de azt nem árulom el, melyik.
Vannak olyan számok, amik szinte üvöltenek a feldolgozásért, mégsem nyúltok hozzájuk, például a Free Bird. Miért?
Érdekes kérdés, de a válasz pofonegyszerű. A Free Bird egy zseniális nóta, a Lynyrd Skynyrd egyik legjobb pillanata, de van vele egy óriási probléma, és ha már itt tartunk, nem csak ezzel, hanem a Sweet Home Alabamával is. Túlságosan is az énekre épül. A vokál viszi a nótát, ráadásul annyira jellegzetesen, hogy azt nem lehetne utánozni, azaz ha megpróbálom elénekelni, az idétlen karaoke lenne, ha pedig a vokált kihagyjuk, akkor a közönség nem azt kapja, amit vár. A Free Bird az a nóta, amit a Skynyrd már eljátszott százezerszer, pont úgy, ahogy kell. Ezt jobban, másképpen nem lehet, a nóta végi szólókat hiába tekerjük meg, hiába írjuk át, nem lesz olyan, mint amilyennek megszokták, nincs hely az improvizációra. Az eredeti verziót hangról hangra eljátszani nem nagy kaland, nem kihívás, és nem is szórakoztató.
G3, Budapest, Papp László Sportaréna, augusztus 1.
