Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Nem emlékszem pontosan, hogy előbb a kifejezetten magávalragadó énekes vastag, már-már húsos bajuszán lepődtem meg, vagy azon az egészen különös előadásmódon, ahogy Dan Smith minden igyekezetével megfeszült, hogy a szívében évek óta sűrűsödő fájdalmat kihányja elénk. Az amerikai Listenert hozta most el a jó ízlésű Soundkitchen az Akváriumba.
A Listener nevű formáció a hip-hop felől érkezik, legalábbis a dalok között a közönséggel végtelen zavarban beszélgető énekes, Dan Smith mindenképpen, aki korábban a promóció miatt találta ki a talk musicot magukra nézve. Smith 11 éves kora óta hallgat hip-hopot, sokáig ebben a műfajban is mozgott, de egy idő után nyitni kezdtek a rockosabb zenék felé, amire jelenleg azt mondják, indie vagy talk music: versek (mert ez gyakorlatilag spoken word), egészen jó zenékkel szuggesztív előadásmódban adnak elő. A kiüvöltött szavak abból a mélységből jönnek, ahol már nincsenek pontos emlékek, csak színek, szagok és érzések, utóbbiból is főleg a fájdalom.
Az mindig jó, ha valakinek van mondanivalója. Az különösen szép, hogy ennyire el akarja mondani az előadó, mi bántja, mert láthatóan valami mély, sötét, történetekkel telepakolt börtön a teste, amiből a szavak a száján szinte egyesével szöknek ki, majd állnak össze mondatokká. Mert ennek a zenének a lényege a szöveg, illetve a szöveg önmarcangoló és énromboló rétegei, persze minden rombolás valami újnak az építése is. A valami új pedig maga a dal, amikből van jó sok az eddig megjelent kilenc albumról, ráadásul jók is. Kötelező elemeknek tekinthetők a következők: Wooden Heart, Building Better Bridges vagy a nagyszabású, koncertzáró Falling in Love with Glaciers.
Listener szövegei a kimondás pillanatában önálló életre kelnek, ezért van erős hatásuk. Ha valami szó bennmarad az énekesben, az mint főzelékben a liszt, gonosz belső ellenséggé áll össze, és uralkodni kezd az egész testen, legalábbis messziről ilyennek tűnik Dan Smith testfacsaró, sokat grimaszoló előadásmódja.
A lényeg: versszerű szöveget ad elő Smith teljes átéléssel, sokszor trombitával, mintha minden dalon az élete múlna. Christin Nelson gitárossal történő megismerkedése azért fontos, mert végre dalosabb dolgok születnek, és az énekesben rejlő energiát a lehető legjobban kezdték használni.
Az Akvárium miniszínpadán, bumszli szürke sportcipőjét levéve áll egy férfi, aki a számok közötti szünetekben egy kezdő gimnaziumi zenekar megilletődött fellépőjére hasonlít, aki nem a csajozás és a népszerűség miatt kezdett bele a zenélésbe, hanem mert mondani akart valamit a világrol. A világ pedig kifejezetten olyan, amiről beszélni kell. Zenélés közben mezítláb topog, dobog, majd ugrálni kezd, rázza a fejét, fékevesztetten áramlik az energia, mintha a színpadon minden csak azért lenne, hogy segítse előcsalogatni a szavakat Henry Rollins es Ian Curtis szerelemgyerekéből.
A Listener szimpatikus zenekar, és ennek sok jelét mutatják. Kedvesek, szerények és persze szerethetően maflák is. Dan Smith kiesik a gitározásból vagy szövegmondásból, ha épp az izzadságot törli ki a szeméből, vagy az egész dal folyása eltűnik a hangszerek kicserélése miatt, amikor a trombitázást hirtelen megszakítva gitározni kezd. Christian Nelson lihegve hajol a mikrofonhoz, majd hatásos, rövid történetbe kezd, aminek a végén a pultos hoz neki egy sört, késobb zsebkendőt kérnek neki, mert folyik az orra. Családias koncert volt, ami nem mindig baj.
A Listenertől egy dolgot nagyon megtanulhattunk: ha bennünk van valami mondanivaló, akkor mondani kell. Bátran, őszintén, mert a kimondott szónak szerencsére ereje és hatása van akkor, amikor az átlagos popdalok a szavakat csak kihasználják. Énekelni sem kell tudni, mert a szó zenévé lesz, ahogy régen a költőknél.
(A képet innen loptuk.)
