Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Az angol Gallows 2005-ös megalapítása óta Nagy-Britannia első számú hardcore punk együttese, akik elképesztően nyers hangzásukkal és a brit futballhuligán mentalitásukkal hívták fel magukra a figyelmet. Ráadásul Frank Carter személyében egy igazán karakteres frontember állt az élükön, aki néha a színpadon tetováltatta magát vagy éppen összevert valakit a nézők közül. Az eddig két nagylemezt megjelentető zenekar hétfőn adja ki új albumát, amely nem csak azért különleges, mert minden Gallows-lemez felér egy komolyabb utcai verekedéssel, hanem mert immáron Frank Carter helyett Wade McNeil látja el az énekesi feladatokat az együttesben, aki nem mellesleg a feloszlott Alexisonfire gitárosaként lett ismert.
Az eredetileg Watfordból származó együttes megalakulása után egy évvel hozta ki bemutatkozó lemezét, az Orchestra of Wolvesot, amely egy kőkemény punklemez lett, rajta a Gallows máig egyik legjobb dalával, az In The Belly Of A Sharkkal, az olyan bájos számcímmel rendelkező szerzeménnyel, mint a Just Because You Sleep Next To Me Doesn't Mean You're Safe vagy a Will Someone Shoot That Fucking Snake. Az együttes már ekkor nagy hangsúlyt fektetett a társadalomkritikára, amelyhez nem ártott Fran Carter frontember állandóan dühös természete. Nála érdemes is egy kicsit leállnunk, hiszen lehet bármennyire karcos és energiától duzzadó a Gallows zenéje, Carter rekedt üvöltözése és karizmatikus színpadi jelenléte nélkül talán sosem veszik észre őket.
Frank Carter - többek között - öccsével alapította a zenekart, aki máig az együttesben gitározik. A civilben tetoválóművészként dolgozó és festegető Carter mindig is olyan volt, mintha állandóan fel lenne baszva az agya a nap 24 órájában. Ez egy harcore punk zenekar esetében egyébként sem árt, de a televarrt frontember nem egy szimpla szociopata, hanem egy nagyon komoly szociális érzékenységgel bíró véleményvezér, aki gyűlöli a vallást, a bürokráciát, a politikusokat és legfőképpen Nagy-Britanniát. Sőt, néha úgy tűnik mintha a saját közönségét is gyűlölné, elég körbenézni Youtube-on és rengeteg olyan videót találunk, ahol Carter beleköt valamelyik rajongóba, verekszik velük vagy nyíltan rommá alázza a velük turnézó zenekarokat.
A mindössze ezer fontból elkészült, egy haver garázsában felvett Orchestra of Wolves óriási siker lett Angliában és a minőségi punkra éhező szigetországiak azonnal az egekig marasztalták a Gallows olyannyira, hogy 2007-ben Carter első helyen végzett az NME cool-listáján. Elkerülhetetlen volt, hogy az együttes felkeltse a nagy kiadók figyelmét. Ez végül a Brett Gurewitz Bad Religion-gitáros által alapított Epitaph Records lett, ahová maga Gurewitz csábította át a zenekart. Ezzel automatikusan leszerződtek a Warnerhez is, méghozzá egy egymillió fontos szerződéssel két további albumra is érvényes opcióval.
A Gallows köszönte szépen a hatalmas összeget és összerakta 2009-re a rendkívül sötét, provokatív, súlyos szövegekkel teletűzdelt Grey Britaint, amely még az előző albumnál is sokkal durvább hangzású hardcore punk anyag lett, ezzel rácáfolva arra, hogy egy komoly kiadóhoz való leszerződés azt jelenti, hogy a csapat elpoposodik. Utána fogták magukat és otthagyták a picsába a Warnert - pontosabban kidobták őket - és az Epitaph-ot. Ekkoriban már Carter többször utalt arra, hogy a Gallows neki csak egy hobbi a tetoválás után, és nem valószínű, hogy folytatni szeretné később a zenélést.
Tavaly nyáron aztán bekövetkezett az, amire mindenki számított: Frank Carter kiszállt a Gallowsból. Az énekes már nem érezte igazán jól magát a zenekarban, és hiányolta a többiekből az őszinteséget és a progressziót. Szerintük viszont Carter egy Queens of the Stone Age-hez hasonló, színtiszta rockzenekart akart csinálni a Gallowsból, amit rajta kívül senki sem akart. A kiszállás után Carter azonnal megalapította a Pure Love-ot, amivel színtiszta, popos stadionrockot csinál egy másik szerzőtársával.
Adva volt a kérdés, hogy vajon ki fogja helyettesíteni Cartert, hiszen karizmatikus személyisége kulcsfontosságú volt az együttes sikerében és főleg miatta vált belőlük a világ egyik legjobb koncertzenekara, ahol senki sem tudhatta, Carter éppen mit fog csinálni: tetoválást csináltat a színpadon, fejbe rúgja a közönséget vagy lemászik a pogózó embert tömeg kellős közepébe. Végül a választás Wade McNeilre esett, aki voltaképpen úgyis munkanélkülivé vált volna 2012 végére, az Alexisonfire búcsúturnéja után.
Még tavaly decemberben ki is hozták vele a Death Is Birth EP-t és elkezdtek dolgozni az új lemezen. Mivel a Warner kihajította őket, ezért az új albumot már a saját kiadójuknál jelentetik meg, amelynek szimplán a Gallows nevet adták. Erre azért volt szükség, mert a rajongók (érthetően) nagyon kiakadtak Carter távozása után mondván, innentől kezdve ez már nem az a Gallows lett, amit ők megszerettek. Ezzel a zenekar azt szeretné jelezni, hogy ők továbbra is ugyanazok, akik eddig voltak és az együttest nem egy ember határozza meg.
A ma megjelent, de pár napja már teljes egészében meghallgatható új lemez hangzásban szinte semmit nem változtatott a Gallowson azon kívül persze, hogy Carter rekedt üvöltözése helyett McNeil ordibálását kell hallgatni, amivel a dalok inkább a hardcore-osabbak, mint punkosak lettek és az őszinte dühöt felváltotta a pofába mászó keménység. Egy hónap múlva pedig megjelenik a Pure Love bemutatkozó lemeze is, amiből kiderül majd, hogyan áll az állandóan dühös, agyontetovált Carternek a stadionrock. Az első pár dal alapján azért elég jól.
