Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Itthon viszonylag gyakran panaszkodnak arra a zenészek, hogy sokszor tíz év kell ahhoz, hogy egy produkció igazán befusson. Azonban vannak olyanok, akik előbb kapják kézhez a nyugdíjat, minthogy fesztiválszínpadon szerepelhessenek. Ilyen Seasick Steve, aki több évtized hobó életmód, szezonális munka és állandóan változó irányítószám után egy brit szilveszteri műsornak köszönhetően 65 évesen érte azt el, hogy végre a világ felfigyeljen rá. A veterán blueszenészt azóta pártfogoltságába vette John Paul Jones és Jack White is, kiadott egy rakás lemezt és az összes fontos angol fesztiválon headlinerként lépett fel, miközben a hirtelen jött rocksztár életmódnak hála sportkocsik és luxus házak helyett megelégedett egy új John Deere traktorral. Seasick Steve most ismét új stúdióalbummal jelentkezik, és ennek kapcsán sorra vesszük, hogyan jutott el a 13 évesen otthonról elszökő Steven Gene Wold a Glastonbury nagyszínpadáig.
Az angol Gallows 2005-ös megalapítása óta Nagy-Britannia első számú hardcore punk együttese, akik elképesztően nyers hangzásukkal és a brit futballhuligán mentalitásukkal hívták fel magukra a figyelmet. Ráadásul Frank Carter személyében egy igazán karakteres frontember állt az élükön, aki néha a színpadon tetováltatta magát vagy éppen összevert valakit a nézők közül. Az eddig két nagylemezt megjelentető zenekar hétfőn adja ki új albumát, amely nem csak azért különleges, mert minden Gallows-lemez felér egy komolyabb utcai verekedéssel, hanem mert immáron Frank Carter helyett Wade McNeil látja el az énekesi feladatokat az együttesben, aki nem mellesleg a feloszlott Alexisonfire gitárosaként lett ismert.
Miközben az Egyesült Államokban a hiphop legnagyobbjai egyre inkább más műfajok felé nyitnak, számtalan újhullámos fiatal tör fel a semmiből és értelmezi át a rapzenét. A fukszos gettórapperektől és az autotuningolt partyrobotoktól elhatárolódva sok, szinte teljesen ismeretlen arc készít jobbnál jobb lemezeket, a műfaj tradicionális elemeit valami újjal és eredetivel vegyítve. Az egyik ilyen figura Danny Brown, aki a maga 31 évével talán már nem nevezhető fiatalnak, de a tavalyi XXX lemeze még csak a második hivatalos kiadványa volt karrierje során. Az viszont akkora siker lett, hogy a Spin a tavalyi év legjobb hiphop alkotásának nevezte, a Pitchforknál pedig bekerült az első húszba a legjobb 2011-es albumok 50-es listáján, megelőzve például Kanye West és Jay-Z közös lemezét. Sokan a színtér egyik legkarakteresebb, egyben legmegosztóbb alakjának tartják, aki szinte a semmiből építette fel kudarcok, drogok és rendőrségi ügyekkel tarkított pályafutását.