Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Itthon viszonylag gyakran panaszkodnak arra a zenészek, hogy sokszor tíz év kell ahhoz, hogy egy produkció igazán befusson. Azonban vannak olyanok, akik előbb kapják kézhez a nyugdíjat, minthogy fesztiválszínpadon szerepelhessenek. Ilyen Seasick Steve, aki több évtized hobó életmód, szezonális munka és állandóan változó irányítószám után egy brit szilveszteri műsornak köszönhetően 65 évesen érte azt el, hogy végre a világ felfigyeljen rá. A veterán blueszenészt azóta pártfogoltságába vette John Paul Jones és Jack White is, kiadott egy rakás lemezt és az összes fontos angol fesztiválon headlinerként lépett fel, miközben a hirtelen jött rocksztár életmódnak hála sportkocsik és luxus házak helyett megelégedett egy új John Deere traktorral. Seasick Steve most ismét új stúdióalbummal jelentkezik, és ennek kapcsán sorra vesszük, hogyan jutott el a 13 évesen otthonról elszökő Steven Gene Wold a Glastonbury nagyszínpadáig.
Steven Gene Wold 1941-ben született a kaliforniai Oaklandben, az édesanyjától hamar elváló édesapja boogie-woogie zongorista volt, de Steve hiába próbálkozott a hangszerrel, végül a gitárnál kötött ki. Már nyolcévesen megtanult rajta bluest játszani, igaz, még maga sem tudott akkor róla, hogy pontosan mi is az. Ebben óriási segítségére volt a Tommy Johnson delta blues legenda mellett gyakran feltűnő K.C. Douglas blueszenész, aki a nagyapja garázsában dolgozott annak idején. A fiatal Steve aztán mindössze 13 évesen elszökött otthonról erőszakos nevelőapja pofonjai elől, hogy aztán élő példája legyen a Jack Kerouac-könyveknek. Majdnem 20 évig volt úton, dolgozott földművesként, vándorcirkusznál, de még igazi cowboy is volt, hogy aztán az aktuális munkáját megunva felpattanjon az első induló vonatra új kalandokat keresni, magával cipelve a gitárját. Utazásai során megismerkedett Janis Joplinnal, Joni Mitchell-lel, de még Kurt Cobainnel is, majd session zenészként és stúdiotechnikusként dolgozott, többek között a Modest Mouse ’96-os bemutatkozó albumán.
Végül elege lett Amerikából és átrepült Európába. Először Párizsban próbált megélni utcazenélésből, de innen is hamar elhúzott, méghozzá északra, Norvégiába, ahol a bluesnál csak a tengerparti pálmafák gyakoribbak. Koppenhágából Norvégiába tartó komputazása során ragadt rá a seasick (tengeribeteg) becenév. Ott 2004-ben kihozta az első albumát Cheap címmel a Level Devils zenekarral, amit aztán egy rendes szólólemez követett két évvel később. A nagy áttörésre végül ebben az évben került sor, amikor egy rádiós műsor után fellépni hívták Jools Holland újévi műsorába. Az akkor már 65 (!) éves, kantáros nadrágban és szakadt, traktoros baseballsapkában egy borzalmasan ócskának tűnő három húros gitárral fellépő Seasick Steve teljesen elkápráztatta a brit közönséget, innentől kezdve pedig a poptörténelem egyik legmesésebb sikertörténetének a részese lett. Egy évre rá már olyan fesztiválokon lépett fel, mint a leedsi, a readingi vagy a Glastonbury és abban az évben egy brit zenész nem koncertezett annyit fesztiválokon, mint ő.
A közönség pedig szabályosan megőrült tőle és mindenki a világ legmenőbb nagypapáját látta Seasick Steve személyében. Az egyik legmókásabb történet kétségtelenül az, amikor a dániai Roskilde fesztiválon lerobbant a fel lábbal már a roncstelepen pihenő 1951-es Chevyje, amit végül a Sigur Rós tagjainak kellett megtolni. A fesztiválozóknak Seasick Steve jelentette a tökéletes antisztárt, aki szakállasan, szakadtan, egy 25 dolláros gitárral állt ki több ezer ember elé, hogy aztán két szám között hobó időszakáról meséljen az unokáinak is beillő közönségnek. Egyébként az a 25 dolláros gitár sem egyszerű darab, mivel az előző tulajdonosa szerint meg volt átkozva, ezért is akart tőle hamar megszabadulni. Amúgy Steve zenei arzenáljához tartozik még egy mindössze egyhúros diddley bow, amin egy régi csavarhúzóval slide-gitározik, illetve két dísztárcsából és egy partvisból eszkábált gitár is.
Hamar leszerződtette a Warner, majd egyre több neves zenész kezdett feltűnni a környékén, John Paul Jones például vidáman ajánlotta fel neki a szolgálatait, hogy basszusgitározik Seasick Steve háttérzenekarában, de koncertezett már vele Dave Grohl, Alison Mosshart és Jack White is, utóbbinak köszönhetően pedig Amerika is kiadják már a lemezeit. Ezt azért kell külön kiemelni, mert érdekes módon a szülőhazájában szinte figyelmem kívül hagyják a munkásságát – elég megnézni, hogy a számottevő amerikai portálok közül egyik sem írt az új lemezről, miközben a bluest mindig is jobban tisztelő britek csináltak belőle, egyszerű norvég halászból fesztivál headlinert és különböző brit tévéműsorok kedvenc vendégszereplőjét.
Seasick Steve kilenc év alatt hat nagylemezt készített, legutóbbi az április végén megjelent Hubcap Music, amivel a dísztárcsákból fabrikált hangszerére utal. Ezen már állandó szereplő John Paul Jones, de egy számban maga Jack White is gitározik illetve feltűnik még a volt Black Crowes-gitáros Luther Dickinson is. A már 71 éves zenész olyan hamisítatlan lazasággal fogadta a nem várt sikert, hogy azóta sem látni őt Armani kertészgatyában meg New Era sapkában és mindössze egy John Deere traktor megvásárlását tartja egyedül túlköltekezésnek az eddigi életmódjához képest. Ráadásul mindhárom fia is fontos szerepet játszik karrierjében, akikkel - saját bevallása szerint – 1982-es megnősülése óta összesen 59 különböző házban éltek. Mára Seasick Steve egy családi vállalkozássá fejlődött, legidősebb fia felel az arculatért, borítókért, a merchandising és a honlap megtervezéséért, legkisebb fia dobosként, session zenészként és gitártechnikusként segíti az apját, a középső pedig Wishful Thinking néven kezdett zenei pályába és turnézott együtt Nagy-Britanniában Steve-vel.
Seasick Steve – Hubcap Music
(Fiction Records)
A Seasick Steve zenei karrierje mindig is az előadó karaktere miatt keltette fel az emberek érdeklődését, és nem éppen az eget rengetően progresszív muzikalitása miatt. A lassan egy évszázados bluesban egyébként is mindent eljátszottak már, amit lehetett, így nem is szabad elvárni egy 71 éves fazontól, hogy nagyon forradalmit alkosson. Ez pont az a műfaj, ahol az alázat és az attitűd legalább olyan fontos, ha nem még jobban, mint a zenei tudás, amihez bőven elég a két autóalkatrészből meg felmosórúdból eszkábált gitár. Na, meg persze John Paul Jones és Jack White.
Amíg mondjuk a Black Keys és a White Stripes is inkább a főleg feketék által képviselt delta blues honosításával próbálkozott, addig Seasick Steve főleg a redneckek által preferált folk-country-americana hatásokkal operáló változatot kedveli, persze itt-ott erős deltás és bluesrockos kikacsintásokkal. Aki egy kicsit is otthon van műfajban és/vagy régebb óta követi Seasick Steve munkásságát, annak a Hubcap Music semmi eget rengetőt nem fog nyújtani, de csalódást sem okoz.
Vannak itt tökös boogie-woogie seggrázások egyszerű, de hatásos gitárral (Down ont he Farm, Freedom Road), bluesrockos döngölés (Self Sufficient Man, The Way I Do) és persze az elmaradhatatlan countrys nyugalom (Over You, Hope, Purple Shadows). A Coast is Clearben ráadásul valami egészen újjal is megpróbálkozik, van benne minden az orgonától a fúvósokon át gospeles énektémáig, bár amilyen jól hangzik ez leírva, annyira nem működik jól a lemezen.
Igazából még mindig elbűvölően cuki, hogy Steve bácsi továbbra sem hajlandó minőségi hangszerekkel, vér profi körülmények között zenélni és megemelem előtte a kalapomat, hogy a legtöbb poszt-modern blueselőadóval szemben szinte csak saját számai vannak. Persze, jó lenne tőle hallani valami különlegeset, vagy ha mögé állna egy kreatív és bevállalós producer, de azzal lehet elveszne a varázsa az egésznek. Hiszen aki több évtizednyi csövezés és vándorlás után a nyugdíjkorhatár elérésekor válik ismert előadóvá, az már a sokadik lemezénél sem akar majd stadionrockra váltani, meg elektronikával kísérletezgetni. Megmarad annak az őszinte hobó örökifjúnak, akitől még mindig megőrülnek az emberek élőben és semmivel sem több vagy kevesebb, mint amit Robert Johnson vagy John Lee Hooker csinált annak idején.
