Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
The Raveonettes - Observator
(Vice Records)
Jézusom, ezek már megint itt vannak? Nem az volt ,hogy ez a csávó végleg gyogyósra itta magát? Pedig már az előző lemez is kezdett kellemetlen lenni. Minek ez?
A helyzet az, hogy a Raveonettes új lemezével csattanós pofonba szalad bele a gyanútlan cikkíró. Ismeretes, hogy a tavaly megjelent előző lemez a tízéves pályafutás legfelejthetőbb állomásának bizonyult még a néhány telitalálatként ható dal ellenére is, illetve az amerikai zengetőgiccset a skandináv melankóliával házasító (erőszakoló) Sune Rose Wagner papírt kapott elmebetegségéről és kénytelen volt erőfeszítéseket tenni súlyos alkoholproblémáinak megoldására. Valószínűleg arra számítottunk legkevésbé, hogy a Raveonettes pont most lesz újra nagyon jó. Amire viszont még kevésbé: most lesz vidám.
Pedig tény, hogy a klinikai depresszió és az alkoholizmus egy hiperaktív trubadúrt is képesek végleg tönkretenni, a dán duó viszont kitart egymás mellett, akusztikus gitárt, steel gyűrűt sőt, zongorát ragad, és megírja az eddigi legjobb dalait, sokszor szöges ellentéteként az előző lemeznek, amiről azt írtuk tavaly, hogy "...még kevesebb az önfeledt pillanat, több az önmarcangolás" illetve, hogy "Sune Wagner pedig némileg introvertált, letűnt korokat megidéző gitáros szívtipróból gitáros szingli nagybácsi lesz, akinél be lehet rúgni, de kicsit lejárt hülyeségeket beszél". Nos, ha nem is lettek újra húszévesek, a mostani tenniakarásban érezhető a lendület és a nettó tartalom is. Hogy most ez a Los Angeles-fixációnak, a Doors-fixációnak, vagy a Sunset stúdiónak tudható-e be (ilyesmire fogékonyak mélázzanak el kicsit a stúdió nevén), esetleg a társproducerként jelenlévő Richard Gottehrer (akinek egy hatvanas években született dalát a Raveonettes is feldolgozta) öt évtizedes tapasztalatának köszönhető, az rejtély, de mindegy is.
A lényeg, hogy az olyan dalok, mint a teátrális címadó szám, vagy a zakatoló, instant koncertsláger Sinking With The Sun és a Downtown leginkább egy friss zenekar lelkes debütálására emlékeztetnek, ezt pedig valószínűleg senki nem várta már tőlük. Ha ehhez hozzávesszük, hogy hála a jó égnek az előzetes maszatolás ellenére a Doors poétagiccse speciel pont nem hallatszik az anyagon, akkor még jobban örülhetünk. Ha ezt a mentalitást hozzák februárban a hajóra, nagyon jó koncertnek nézünk elébe.
