Lángoló Gitárok

Az Angertea azok közé a magyar zenekarok közé tartozik, amelyek csinálják a dolgaikat, hol lelkesebben, hol kevésbé lelkesen, de igazából hobbiszinten, és közben profi felvételekkel állnak a közönség elé. Egyről a kettőre Magyarországon valószínűleg azért nem jutnak, mert aki fogékony a zenéjükre, az már hallgatja őket, aki pedig nem, azzal megszerettetni borzasztóan nehéz lesz, ha nem lehetetlen. És mivel a rétegzene rétegei között bóklásznak, ráadásul egyéni módon, az őket követők nincsenek sokan. Bármennyire is hangoztatják például egyes tévés tehetségkutatók, hogy ők egyéniséget keresnek, valójában nem azt teszik, ugyanis az egyéniség riasztó, vagy esetünkben nyomasztó.

A négyes album sem adja könnyen magát. A zenekar valahol a djent, a matekmetál, a grunge és a stoner/sludge metszéspontján áll rendületlenül. És ha ezeket a halmazokat összekeverjük, egyszerűen nem jöhet ki belőle könnyen emészthető zene. A stílus a dob és a basszus markáns összjátékán alapul, nagyon nehéz másra figyelni közben. A gitár és az ének persze kap szerepet bőven, főleg az akusztikus kiállásoknál, Mihály Gergely itt jobban megtalálja az összhangot a zenével, mint a keményebb részeknél, sőt fogósnak is mondható, amit olykor összehoz, amúgy a szövegekben olvasható keservekhez méltó orgánummal színezi az amúgy sem könnyed, gurgulázó basszusfutamokat és tűpontos ütemeket.

Az Angertea felzaklató zenét játszik. Elég meghallgatni a Meeting Satan On The Way To Personal Desertification elejét, ahol szintén csak a basszusgitár és néhány kitartott gitárhang szól, de olyan feszültséggel, hogy az embernek rombolni támad kedve. Nyilván sikerült a legkeményebb számot kiemelni, ennél vannak azért könnyedebb darabok, de szívmelengető szerelmes dalokra senki ne számítson, holott több szöveg is párkapcsolati témákról szól.

A lemezt hallgatva furcsa hasonlóság ötlik fel a sajnálatos módon tetszhalott állapotban leledző gödöllői Aebsence zenekarral, azzal a különbséggel, hogy az Angertea nem nyúl népzenei motívumokhoz, legalábbis közvetlenül. A másik érdekesség, és nem egyértelmű, hogy hátrány vagy előny, hogy a hangmérnök (producer?) Vári Gábor munkái egyre inkább hasonlítanak egymásra. Kissé száraz, de minden hangot megmutató hangzást kapott a Nr. 4: Songs Exhaled.

Lehetne árnyalatnyi különbségekről beszélni, a mostani és a korábbi Angertea-dalok között, de értelmetlen. Minden maradt ugyanis a helyén: erő, dinamika, nyomasztó hangulat. Nagyfokú nyitottsággal érdemes közelíteni felé, ha még valaki nem tette. Pokoli és mennyei is lehet az élmény, de közömbös biztosan nem.

A lemez egyébként teljes egészében meghallgatható a reggeli premierünknél.