Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
„Az igazán értékes dolgok a rétegek találkozásánál történnek” – vallja a kortárs műfajok határait közel négy évtizede feszegető, világhírű San Franciscó-i vonósnégyes alapító tagja. Manapság már több mint negyven zeneszerző látja el őket művekkel, a hegedűművész a Kronos Quartet kezdeteire mégis mint fáradságos hegymászásra emlékszik vissza. Van-e összefüggés a repetitív zene és a szorongásos személyiségzavar között? Mi terem ott, ahol könnyűzene és komolyzene találkozik? Van-e popdal, amelytől elérzékenyül? David Harrington abból az alkalomból nyilatkozott telefonon a Lángolónak, hogy a Kronos Quartet ezúttal a Kimmo Pohjonen és Samuli Kosminen finn zenészekkel közös Uniko projektjével ad koncertet október 25-én a Művészetek Palotájában, majd 29-én a pécsi Kodály Központban is fellépnek.
A vonósnégyes mint formáció reneszánszát élte a hetvenes évek elején, amikor a Kronos Quartet megalakult. Mi volt az elképzelése azzal kapcsolatban, hogyan hozzon létre egy olyan zenekart, amely kitűnik a mezőnyből?
Nos, nem igazán aggódtam amiatt, hogy elég egyedi-e a hangzásunk, inkább azzal foglalkoztam, hogy sikerüljön megvalósítani a saját elképzeléseinket. 1973 nyarán egy washingtoni rádióműsorban hallottam először George Crumb Black Angels című művét, és ez az élmény teljesen átformálta a gondolkodásomat. Tulajdonképpen megváltoztatta az egész életemet. Az eredeti ötletem az volt, hogy játsszuk el a Black Angelst, és ehhez szerettem volna egy olyan együttest, amely képes megbirkózni az efféle zenével. Az első művek, amiket eljátszottunk, Webern Hat bagatellje és Bartók III. vonósnégyese voltak. A Kronosszal tehát már az első próbáinktól kezdve a XX. századi zeneszerzők darabjait játszottuk, és lassacskán a kortárs komponisták is elkezdtek műveket írni nekünk.
Úgy tudom, az ügynökségek akkortájt még nem igazán hittek abban, hogy egy vonósnégyes kizárólag a modern repertoár segítségével életben maradhat, így a Kronos Quartet amolyan „vedd kézbe a dolgaidat”-társulatként indult. Továbbra is jellemző önre ez a hozzáállás?
Igen, ez most sincs másképp. Annak idején hiába hívogattam a New York-i ügynökségeket, láthatóan nem érdekeltünk senkit, és ha nagy ritkán vissza is hívtak, igen bonyolultnak tűnt elmagyarázni nekik mindazt, amit az együttessel kapcsolatban elképzeltem. De ez már csak így megy, nem is számítottam arra, hogy könnyű lesz! (nevet) A Kronos indulása olyan volt, mint egy hosszú hegymenet, ráadásul a küzdelmesebb fajtából, mire eljutottunk odáig, hogy meghívásokat kaptunk külföldről, lemezeket vehettünk fel, és egyáltalán ismert lett a nevünk a műfajon belül.
A vonósnégyes a zeneirodalom legszemélyesebb hangvételű műfajai közé tartozik. Egyszer azt nyilatkozta: „Mindig is az volt az elképzelésem, hogy egy vonósnégyesben [zenekarban] legyen kellő bátorság, hogy bombasztikus legyen, ugyanakkor képes legyen gyönyörűen vagy épp rondán megszólalni, ha arra van szükség.” Ez úgy hangzik számomra, hogy a személyes érzések továbbra is megmaradtak, a Kronos csupán egy fesztiválszínpad méreteihez igazította őket.
Ezzel teljesen egyetértek. A klasszikus zeneirodalom komponistaóriásainak – Haydn, Mozart, Beethoven és Schubert – életművében a vonósnégyesek a legintimebb és legszemélyesebb hangvételű darabok, de nincs ez másképp Ravel, Debussy, vagy akár Bartók esetében sem. Ugyanakkor számos kortárs zeneszerző, akikkel az elmúlt években alkalmunk volt dolgozni, kifejezetten „publikus”, a nyilvánosságnak szánt műveket is írtak vonósnégyesre. Steve Reich Different Trains (Különböző vonatok) című alkotása például semmiképp nem nevezhető privátnak a szó zárkózottságra vonatkozó értelmében, ugyanakkor egy mélyen személyes élmény ihlette a művét. Úgy vélem, egy jó ideje már leginkább azzal az egyéni hangvétellel azonosít a közönség egy zeneszerzőt, amit a komponista a vonósnégyeseiben ír meg, a Kronos pedig felelősséget érez, hogy kellőképpen kihangsúlyozza egy-egy darab egyedi vonásait, és hűen közvetítse általuk a szerzőjük egyéniségét. (Steve Reich a második világháború alatt vonaton ingázott New York és Los Angeles között, hogy elvált szüleit láthassa. Csak később döbbent rá, hogy zsidó származása miatt Európában valószínűleg ő is felkerült volna a náci népirtás során használt vagonok egyikére, és ez az élmény ihlette a Different Trains című művét – N. M.)
Steve Reich: Different Trains, II. tétel: Europe – During the War. A Kronos Quartet 1990-es felvétele Grammy-díjat nyert a legjobb kortárs komolyzenei mű kategóriában
Ön szerint létezik értékes popzene?
Épp ma reggel kértem meg a lányomat, hogy készítsen nekem egy felvételt az unokámról, amint egy koreai popdalra táncol, amely mostanában nagy sláger itt Amerikában. Ezt a dalt ezelőtt soha nem hallottam még, de nagyon megtetszett, amint a kisunokám körbetáncolta rá a konyhát. Sok mindent ki lehet fejezni a zenével, és hozzám minden műfaja közel áll.
Az ismerőseim közül sokan vagy kizárólag könnyűzenét, vagy csak komolyzenét hallgatnak. Mit gondol, miért van a legtöbb ember számára egy éles határvonal a két műfaj között?
Ez egy nagyon jó kérdés, bár attól tartok, én sem tudom rá a választ. Amikor az utcán sétálok, és lenézek a járdára, látom a szélén a repedéseket, amelyekből szebbnél szebb kis növények törnek a napfény felé. Ilyen repedések mindenütt vannak, de mégis főként ott fordulnak elő, ahol a járda és az úttest találkoznak egymással. Én hasonlóképp vélekedem a zenéről: a számomra igazán értékes dolgok mindig két réteg találkozásánál történnek. A zene világának oly sok területén tudok kedvemre valót találni, hogy a barátaimat, a családomat és a közönségünket is arra biztatom, tegyenek hasonlóképpen! Létezik, hogy valaki ne találna semmi érdekeset Schubertben, Jimi Hendrixben, Sztravinszkijban, vagy épp Bob Dylanben? Nem hiszem.
Vajon mi az oka annak, hogy mostanában ennyi ember rajong a minimalista zenéért?
Mostanában sokat beszélnek a minimalizmusról, és számos zeneszerzőt, akikkel együtt dolgoztunk – Terry Riley, Philip Glass, Steve Reich, Morton Feldman és Arvo Pärt –, minimalistának neveznek. Ennek ellenére számomra továbbra sem világos, pontosan mit takar ez a kifejezés, ugyanis ha alaposan megvizsgáljuk a műveiket, rögtön világossá válik, hogy a darabjaik stílusa a szerzőik gyökeresen eltérő személyiségéből ered. Amikor Terry Riley megírta az In C című művét 1964-ben, sok minden megváltozott. Bizonyos tekintetben olyan vízválasztónak tekinthetjük ezt a darabot, mint a Tavaszi áldozatot, hiszen Sztravinszkij 1913-as balettje is lezárt egy korszakot. Számomra az In C legnagyobb érdeme, hogy a mű előadása intenzív közösségi munkát igényel a zenészek részéről, és ennek az élménynek a hallgató is könnyen a részesévé válhat. (Riley nem határozta meg, milyen időtartamban, és hány zenész közreműködésével kell előadni a művét. Az In C eredeti partitúrájában ugyanakkor szerepel a mű címére is utaló megjegyzés, miszerint az egyik zenésznek, „lehetőleg egy csinos lánynak” zongorán vagy marimbán szünet nélküli nyolcadok formájában kell megszólaltatnia a darab lüktetését adó C hangot – N. M.)
Úgy vélem, hasonlóság van a minimalista-repetitív zene és a kényszerbetegség között, amelyet ugyebár a modern társadalom egyik, korábban fel nem ismert népbetegségének is szokás nevezni. Erről a teóriáról mit gondol?
Fogós a kérdés, ugyanis arról még soha nem hallottam, hogy valaki a kényszeres tünetekkel ilyen módon hozta volna kapcsolatba a zenét! A rituálék nagyon fontos szerepet játszanak az életünkben, mert támaszkodhatunk rájuk, például az én napom is azzal szokott indulni, hogy főzök magamnak egy kávét, és átolvasom a reggeli újságot. A zene is számos esetben vesz fel ritualisztikus elemeket. Egy rövidebb ideig tartó, vagy akár a végtelenségig ismételt repetitív zenei elem hozzásegíthet bennünket, hogy ellazuljunk, és egy számunkra addig még ismeretlen tudatállapotba jussunk. Számos zeneszerző használja fel ezt az elgondolást, hogy a különböző élményeket előidéző zenei hatásokkal kísérletezgessen. Vajon ezzel a válasszal kielégítő diagnózist adtam volna egy pszichológus számára? (nevet)
Nemrég beszélgettem egy fiatal magyar zeneszerzővel, aki nagyon szókimondóan fogalmazta meg, hogy szerinte a kortárs zene elkezdte teljesen elveszíteni a fiatal közönségét. Hasonló gondolatok motiválták önöket is, amikor 2003-ban útnak indították az Under 30 (Harminc alatt) projektet?
Elsősorban azért találtuk ki, mert elkezdtünk azon töprengeni, hogy mivel tudnánk ötletesen megünnepelni a Kronos Quartet fennállásának első három évtizedét. Rájöttünk, hogy az illene hozzá a legjobban, ha megpróbálnánk kitalálni, vajon milyen kérdések foglalkoztatják manapság azokat a fiatal zeneszerzőket, akik a megalakulásunkat követően születtek. Róluk szerettünk volna minél többet megtudni: milyen műveket írnak, és miképp gondolkodnak a körülöttünk lévő világról? Számunkra ez egy nagyon hasznos dolog volt, mert sokkal közelebbi kapcsolatba kerültünk a fiatal komponistageneráció legkiválóbb tagjaival. (Harrington elkötelezettségét jól mutatja, hogy megkért, betűzzem neki még egyszer a kérdésemben említett magyar zeneszerző nevét, ugyanis elmondta, hogy az interjú után szeretne belehallgatni a műveibe – N. M.)
Egy magyar újságíró azt írta az Uniko tavaly megjelent lemezéről, hogy az év egyik legjelentősebb albuma, már csak az a kérdés, vajon melyik műfajban? Ön hova helyezné?
Mindig azon voltam, hogy komoly fejtörést okozzunk a lemezboltosoknak azzal kapcsolatban, melyik polcra kell tenni a lemezeinket. Ne tőlem várja a választ! (nevet)
Uniko (Kronos Quartet, Kimmo Pohjonen, Samuli Kosminen): Avara (Végtelen)
Hogyan kezdődött az együttműködésük a két finn zenésszel, akikkel az Uniko projektben lép fel hamarosan Budapesten a Kronos Quartet?
Kimmóval [Pohjonen] egy koncertünkön ismerkedtem meg, de addigra már hallottam a lemezeit. Kitaláltuk, hogy belefogunk egy közös projektbe, ebből lett az Uniko. Eljött hozzánk San Franciscóba, mi pedig egyre többet utaztunk Finnországba… lassan tíz éve dolgozunk már együtt. Úgy vélem, az Uniko, amellyel hamarosan Budapestre érkezünk, nagy meglepetés lesz mindenki számára. Számtalan vizuális elemet használunk, mert nagyon fontosnak tartom kiemelni a zenében rejlő drámaiságot.
Mit gondol, vajon el fog jönni a Kronos Quartet életében az a pillanat, amikor a zenekar hangzását túlhaladottnak és idejétmúltnak fogják nevezni a kritikusok?
Nagyon remélem, ez soha nem fog bekövetkezni, és a zeneszerzők a továbbiakban is arra inspirálnak majd minket, hogy folyamatosan keressük az új kifejezésmódokat. Jelenleg több mint negyven szerző van – nők és férfiak a Föld minden szegletéből, változatos kulturális és vallási háttérrel –, akik újabb és újabb darabokat írnak nekünk. A zenében az a csodálatos, hogy mindig van új a nap alatt!
