Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Múlt hét szombaton a Trafikban lépett fel a milánói Three Blind Mice swamp-rock együttes, akik a pszeudo-Nick Cave frontemberükkel és az össznépi óbégatásukkal mutattak meg Nashville-ingjeikben, hogy Olaszországban is érezni ám az amerikai mocsárszagot. Előttük még elkaptuk Haunebu koncertjét is, akik az olaszok délies hangulatát igazán karcos stoner rock and rollal vezették fel. (fotó: Mráz István)
Egy tökéletes világban a Haunebu koncertjein minimum teltház lenne egy ilyen helyen, és dühöngő részegek fetrengenének az első sorban szétszórt üvegszilánkokon. Azonban a világ elég távol áll a tökéletességtől, ezért csak bő félház fogadta az együttest, amiben a frontemberről lassan már lerohad az a ruha, amiben már elég hosszú ideje koncertezni szokott. A zenekart ez viszont rohadtul nem zavarta és egy igazán tökös, stoner bulit csaptak. A fellépés szinte tökéletes ívben zajlott le. A végére maradtak a pörgős, energiától duzzadó dalok, amik hallatán az ember akarva-akaratlanul nyakfájósra bólogatja magát. Mondjuk egy kicsivel több hangerőt el tudtam volna viselni a gitárokon, viszont ezzel lehetőségünk nyílt arra is, hogy rácsodálkozzunk mennyire faszán kiegészíti egymást a frontember és a mögötte vokálozó basszusgitáros hangja. Mindent elmond egy koncertélményről, hogy az utolsó szám végén az ember egy rövid ideig tartó ürességtől vezérelve várja a ráadást, ami sajnos elmaradt szombat este. Viszont Bajor Ádám The Moog-gitáros visszatérésével minden bizonnyal még több Haunebu-koncert várható a jövőben, ezért mindenkinek csak ajánlani tudjuk, hogy ha ideje engedi, mindenképpen csekkolja le az együttest, mert nem csak egy hiánypótló formációról beszélünk, hanem egy élőben hatalmas energiákat felszabadító, elképesztően vagány produkcióról. (Sajó Dávid)
Ha a beharangozó sajtóanyagot nem számítjuk, előzetes ismeretek nélkül érkeztem a milánói Three Blind Mice zenekar koncertjére, akiknek a híre láthatólag nem csak hozzám nem érkezett el az eddigi szerény pályafutásuk alatt. Az egyébként kiváló Haunebu zenekar közönségének jelentős hányada szintén nem akarta megtisztelő figyelmét az olaszokra pazarolni öt perc erejéig sem, ezért a zenekar uszkve húsz embernek volt kénytelen produkálni magát. A zeneileg leginkább Lázár-féle Nick Cave és a 16 Horsepower körül mozgolódó együttes a maga Nashville-ingjeiben és lépkedő egyenmozgásával felfújható déli filmes kellékre emlékeztet leginkább, a könyörtelenül lebegtetett gitár szintén polgárháborús mocsárvidéket idézne az apró koncertterembe. A kezdő szám sodró középtempója még nagyon jól működik, aztán kezd zavaró lenni a sok, néhol kimondottan mulatós manír, amin a már emlegetett szélsőséges southern-felhang sem segít. Bár persze a skála eleve véges, mégis az egyre ugyanolyanabb számok és a frontember fizimiskája, ahogyan a távolba réved és fél szemöldökét rángatja, a közepére egészen fárasztóvá teszik a koncertet. A legvégére aztán megint érkezik némi lendület, és világos lesz, hogy kicsit rövidebb programmal és könyörtelenebb szelekcióval a változatosság javára ez kimondottan jó is lehetne, de sajnos összességében nézve jól eltanult manírokat látunk nagyon kevés eredetiséggel vagy akár jó ízléssel tálalva. (Eron Mezza)
