Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Nem kell ahhoz nagy tudomány, hogy az ember lássa, egy igazi zenebuzi mindig talál valami jó okot, ami miatt belerúghat egy nagyot az MTV-be. A klasszikus időszakban azért, mert a zenecsatorna szerintük egy csomó fontos előadót kirekesztett, nem közvetített értéket, és csak azt sulykolta, amit a szerkesztők jónak gondoltak. A metálosok például a mai napig idegrángást kapnak, ha valaki megemlíti nekik a kilencvenes évek első felét, amikor a grunge kinyírta a kedvenc műfajukat, köszönhetően az MTV-nek és az általa agyonjátszott Smells Like Teen Spiritnek. Most viszont azért lehet rugdosni a csatornát, mert hivatalosan is elhatárolódott a zenétől, kigyomlálva még a nevéből is a music szót, és ezzel természetesen nem segíti a szegény megélhetési zenészeket. És már megbocsásson a világ, de hogy jön ahhoz egy ilyen, hivatalosan is zenementes tévé, hogy zenei díjátadót rendezzen?! – mondják a kommentekben.
Hát igen, kevés kivételtől eltekintve egyik könnyűzenei díjátadót sem tisztelik az emberek, az MTV European Music Awards pedig a nagyok közül is valahol hátul kullog respektben. Talán mert nem a szakma adja, ugyanis a legtöbb díjat a közönség szavazza meg, az pedig egy zenebuzi szemében sosem mérvadó. Ha az lenne, akkor például a Nickelback lenne a világ egyik legfaszább zenekara, pedig hát, tudjuk. Viszont mivel a közönség szavaz, így maga az EMA show is nekik készül, semmit nem sajnálva a leginkább tinikből álló rajongóktól. Süsse ki a szemüket a robotlámpa, temesse be őket a konfetti, ettől pedig olyan határtalan boldogok lesznek, hogy akár egy Supra Hits válogatást is betehetnének nekik, arra is átszellemült arccal táncolnának.
Mellesleg ez az EMA tényleg egy zenei válogatás, mindenfajta műfaji koncepció nélkül, egy a lényeg, hogy aktuális legyen az adott előadó. Lehet rock, indie, tinipop akármi, csak szeressék őket jó sokan. Frankfurtban is simán elfért egymás mellett például Pitbull, a Killers, Alicia Keys vagy a Muse, és mindegyikre ugyanúgy ment a kalimpálás, mintha muszáj lenne. Persze az is volt. Már a show kezdete előtt fél órával jött két porondmester, aki kiabálni, integetni tanította a moshpitbe szorult tiniket, ők pedig a nyitányra már annyira pörögtek, hogy akár a színpadról lejövő takarítótól is képesek lettek volna autogramot kérni.
Az egész EMA lényege, hogy az otthon ülők is annyira jól mulassanak, mintha a helyszínen lennének. Na, ez nagyjából lehetetlen. A helyszínen ugyanis akkora a show, hogy a jelenlévők előtt akár a Republik is felléphetne, azt is tátott szájjal néznék. Vagy ha a főműsor esetleg nem köti le őket, akkor lehet bámulni a csarnok közepére kipakolt sztárszektort, ahol Carly Rae Japsen egy közös fotó erejéig odasomfordál az egyik kanapén egyedül ücsörgő Psy-hoz, aki udvariasan teljesíti a kanadai lány kívánságát. Vagy azt is lehet nézni, ahogy az űrhajósruhában izzadó David Hasselhoff-fot lezavarják a lépcsőről, mert még elrontaná az égből pottyanós különleges effektet. Néha egész egyszerűen túl sok a néznivaló. Már akit érdekelnek az olyan apróságok, hogy a műsorvezető Heidi Klum szupermodell az egyik színpadról kiabál a másikon tétlenül ácsorgó, Európában is nagyon befutni akaró, három EMA-díjat is hazavivő Taylor Swiftnek. Ezek persze műsoron kívül történnek, miközben a tévé előtt épp a reklám miatt dühöng mindenki, de a helyszíni hangulatot csak fokozza. Ki ne szeretné végre élőben megnézni, hogy mekkora segge van Kim Kardashian celebnőnek valójában, ugye?
Az, hogy koncertélményként milyen az EMA, már más kérdés. Ahogy írtam, a látvány mindent feldob. A Killers dupla ledfalas színpadképe rendkívül jól nézett ki (a tévében szinte semmit nem lehetett látni belőle), de a Muse csarnok közepén elkövetett minimalista fényes Madness-sze is látványos volt. A No Doubt-ot furcsa volt teljesen másik környezetben látni egy héten belül kétszer, pláne, hogy itt pont az hiányzott, ami Párizsban megvolt. Ott egy csatakos rockbulit adtak, Frankfurtban csillogó popkoncertet. Carly Rae Japsen infantilis tömegjelenete az infantilis Call Me Maybe-hez pont jó volt a buli elején, ahogy Taylor Swift zárása is mosolyt csalt az ember arcára, bár ennek lehet, hogy inkább oka a sok kilőtt, mindenkiből gyereket csináló konfetti és szalag, mint maga a dal, amire így, egy nappal később már nem is emlékszem. Ami viszont már az egész show előtt nyilvánvaló volt, hogy a frankfurti MTV EMA Psy-ról fog szólni.
Már a szombati sajtótájékoztatón is arról mesélt Heidi Klum, hogy a családjával a koreai dalra ugrálnak otthon, sőt, ő még külön forgatott is Psy-jal egy lovacskázós videót, és a fentebb említett előhergeléskor is a Gangnam Style bömbölt. A legjobb klipet felkonferáló, kissé ittasnak tűnő David Hasselhoff is nyomta a táncot sunyiban (sőt, ő még Psy produkciójában is szerepet vállalt egy vécés jelenettel), de úgy kb. az egész Festhalle azt várta, hogy Psy végre színpadra lépjen. Ő pedig hozta az elvárásokat. A koreai dalszerző nem kínlódott zenekarral, berakták a cd-t, aztán egy rakás táncossal eljárta a híres koreográfiáját, a végén jött a konfetti, és az őrjöngő közönség előtti levonulás. Ennyi, ezért jött mindenki.
Később Psy meg is nyerte a legjobb videónak járó díjat (meglepő?), amit olyan szerényen vett át, mintha nem is ő lenne az az ember, akit lassan az egész Univerzum ismerni fog. Ebből is látszik, hogy a koreai zenész halálosan komolyan gondolja a dalát, és azt is, hogy nem csak ez az egy dobása lesz a hazáján kívül. A Gangnam Style után nehéz dolga lesz, de előtte legalább a második frankfurti MTV EMA közönségét is zsebre tette. Na jó, bevallom, köztük engem is, mert rohadt menő azzal vagánykodni, hogy én láttam Psy-t élőben.
