Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Mohácsy Albert nagybőgős népzenész jó pár éve személyes dalok írásába fogott – amelyek nemhogy nem szakadtak el a forrástól, de éppen hogy aktualizálták a népzenei formákat –, majd kubai mintára egy szójátékkal élve megalapította a nevében egy erdélyi falut idéző MagyarVista Social Club zenekart, és megjelentette 2010-ben a Lili dalai című nagyszerű albumot. Azóta a lemezre muzsikáló harminc zenészből összerendeződött egy nyolctagú, koncertképes banda, és idén nyáron már ezzel a felállással hozták ki a második lemezt Utazólevél címmel. Erről, és sok egyébről kérdeztük az egyre inkább háttérbe húzódó szerzőt, Mohácsy Albertet. (Az interjú egy átszerkesztett változata a Dal+Szerő magazin legfrissebb számában is olvasható.)
Kezdjük messziről. Ahhoz, hogy egy olyan, népzenére épülő, de attól el is emelt produkció létrejöhessen, mint a MagyarVista Social Club, sok-sok évnyi folklórban eltöltött év kellett. Mesélj a szakmádról és arról, hogyan jött ez az egész az életedbe.
Egy barátom szerint „a jellemfejlődés útja nem mindig lineáris" – nos, így volt ez velem is. Tizenkét évesen emeltem le apukám orosz dobozgitárját a szekrény tetejéről, és kezdtem el Black Sabbath, AC/DC és Santana nótákat kipötyögni rajta. Csináltunk rockzenekart is Zátony néven, ami mindent elárul, aztán 1985-ben, hirtelen felindulásból kezdtem el népzenét nagybőgőzni a bonyhádi Szélkerék zenekarban. Ezután a Méta következett 1989-ben, 2008 óta pedig a Dűvő Együttes tagja vagyok. Időközben tanárképző főiskolát végeztem ének-zene-népzene szakon, tanítottam is a budafoki Nádasdy Kálmán Művészeti Iskolában és a Nyíregyházi Főiskolán. Jelenleg a Zeneakadémián vagyok népzenész tanári mesterszakon végzős hallgató. Megjártam profi néptáncegyütteseket is, a Budapest Táncegyüttes és a Magyar Állami Népi Együttes után most a Duna Művészegyüttesben dolgozom. Így elmondva soknak tűnik, pedig nem vagyok izgága típus, sőt.
Mivel foglalkozol mostanában a Hagyományok Házában?
Tíz év után már csak félállásban dolgozom ott, jellemzően a közművelődéshez és oktatáshoz kapcsolódó területeken. Pályázatokat bonyolítok le, zsűrizek, tanfolyamokat szervezek, oktatási segédanyagok megjelenését menedzselem a kézirat megírásától, és a hangfelvételek elkészültétől a kész könyvig vagy CD-ig. De készítettem két éven át hétvégi programajánlót a Kossuth Rádió számára is – szóval sokrétű és érdekes munka, rengeteget tanultam belőle.
A népzene és a világzene él és virul, járják a maguk útjait, mégis úgy tűnik, míg a világzene valamelyest átszűrődik a mainstream kultúrába is, addig a népzene mintha valahogy beállt volna a táncházas, nyári táborozós vonalra, és onnan nem nagyon tudna elmozdulni. Kell-e egyáltalán, vagy így tudja megőrizni autentikus kereteit?
Hogy mikor mi autentikus, nehéz eldönteni. Ami száz éve egy faluközösség életében még természetes volt, egy döntően városi szubkultúra – azaz a táncház-mozgalom - mai követőinek nem feltétlenül felel már meg minden elemében. De ez nem is baj, a lényeg, hogy a néptánc és a népzene aktív használatra való, nem pedig múzeumba, porosodni. Nem gondolom egyébként, hogy a műfaj háttérbe szorult volna, inkább új megjelenési formákat keres magának. A hetvenes-nyolcvanas évek közművelődési táncházához képest ma fesztiválokon és romkocsmákban virágzik leginkább a dolog, de senki nem tudja, milyen színhelyeken találkozhatunk majd vele tíz év múlva.
A világzene helyzetét hogyan látod most, hogy te is belekerültél élesben, az immár két albumot is megért MagyarVista Social Club kapcsán?
Világzene? Passz... Nem szoktam azon törni a fejemet, mennyire tartozunk mi oda ezekkel a zenékkel. Néhány ide sorolt hazai előadón kívül nem sokat látok-hallok az egészből, a nemzetközi trendekről időnként olvasok a Narancsban, ennyi.
Az első album, a Lili dalai hosszasan érett, vagy egyszerűen csak azzal keltél egy reggel, hogy megvan valami?
Nem annyira a reggelekről, mint inkább éjszakai borozásokkal vegyes gitározásról volt szó, ha már a dolog alakulását kérdezed. Amúgy tíz év telt el az első ötletektől a lemez megjelenéséig. Ennyi kellett neki, amíg minden összeállt úgy, ahogy szerettem volna. Mivel szívügyről van szó, az idő nem számított, az asztalfiók meg elbírta...
Egyébként miért „Szomorúlemez", miért lett ez az alcíme?
Wittgenstein szerint „amiről nem lehet beszélni, arról hallgatni kell". Szerintem pedig amiről nem lehet beszélni, arról énekelni kell. Az életem egy zűrös időszaka van benne, anyukám szerint túlságosan is nyilvánvaló módon. Nem is mondanék ennél többet róla, tessék meghallgatni. Sokak szerint túl érfelvágós, másoknál viszont nagyon betalált a hangulata.
Vannak kedvenc tájegységeid, népzenei formák, amikre elsősorban építesz, amikor komponálsz? Van olyan, amit tudatosan, vagy akár tudattalanul kizársz?
Dallamok járnak a fejemben, amelyeket a népzenéből ismerek, de elkezdek más harmóniákat hallani hozzájuk, más összefüggéseket felfedezni, így kezdődik általában egy-egy szám születése. A nagyon direkt dolgokat igyekszem elkerülni, szóval friss csárdás dallam virtigli kettő-négyes dobkísérettel nem játszik. De írtam már kalotaszegi csárdásból szomorkás keringőt, mezőségiből reggae-t, moldvaiból bossa-novát. Nagybőgősként a népzenében sokszor kell a tánckíséretben meghatározott ritmusképleteket játszanom, ezért a feldolgozásokban roppantul érdekel a különféle kíséretmódokkal való játék lehetősége. Nagy tisztelője vagyok Sting-nek is, aki gyakran minimál dallamokból hihetetlen harmóniákkal és hangszereléssel alkot csodálatos dalokat.
A szövegek népdalokra épülnek, de átgyúrod, más környezetbe helyezed őket. Hogyan alkotsz, beugrik valami kedvenc sor, aztán hozzáírsz, jegyzetelsz jövés-menés közben?
Mániákus történetmesélő vagyok, ez igaz a számokon belül, de a lemezek egészét tekintve is. A szövegeket hosszasan vadászom, csiszolgatom, mire elkészülnek. Egyébként népzenészként is úgy gondoltam már, hogy az egy dallamra énekelt versszakoknak legyen belső összetartó ereje. Engem legalábbis ezzel fog meg egy-egy összeállítás – még akkor is, ha az eredeti felvételen nem pont így volt. A saját szövegek pedig egyszer csak jönnek. Már gimnazista koromban írogattam, azóta időnként feltör belőlem ez a fajta a közlésvágy. Volt, hogy évekkel később született meg egy történet második fele, de van olyan szöveg is, ami egy délután alatt kiszalad.
|
Mohácsy Albert nagybőgős 1968-ban született Veszprémben. 1996-ban szerzett ének-zene-népzene tanári diplomát a Nyíregyházi Főiskolán, de 1994 óta rendelkezik a Magyar Művelődési Intézet hivatalos népzenész előadóművészi működési engedélyével is. A Liszt Ferenc Zeneművészeti Egyetemen pedig folyamatban van a vonós népzenész tanári képzése, diplomája 2013-ban esedékes. A zenekarok mellett előszeretettel közreműködik színházi produkciókban is mint zenész (többek között Tamási Áron, Sütő András, Vörösmarty Mihály, Móricz Zsigmond darabokban, olyan színházakban, mint a Thália, a Veszprémi Petőfi Színház, a Madách, a Nemzeti), de szerzett színpadi zenét is a Magyar Állami Népi Együttesnek, a Hargita Nemzeti Székely Népi Együttesnek, és a Százhalombattai Forrás Néptáncegyüttesnek. Ez utóbbival közös produkciója, az Árvák boldogsága „Kiváló minősülést" kapott a Néptáncosok Országos Bemutató Színpadán 2008-ban. A Méta zenekarral két elismerésben is részesült, 1990-ben a Magyar Televízió Folkzenekari Versenyének I. díját, 1998-ban pedig a Magyar Rádió eMeRTon-díját kapták. Zenei rendezőként a két MagyarVista Social Club albumon kívül közreműködött a Hírös zenekar, Kovács Nóri és Szvorák Kati egy-egy albumán. Muzsikusként diszkográfiája zavarba ejtően hatalmas, a zenekaraival és közreműködőként készített albumok száma 53-nál tart. Ezek közt olyanokkal, mint a Méta, a Gömbszörp, Balogh Kálmán, a Ghymes, a NOX, Szvorák Kati, Unger Balázs, a Gázsa, a Dűvő, Fodor Sámuel „Neti Sanyi", Szalonna és bandája, és a Tizenkét Banda. Ezen felül jelentősek a Táncháztalálkozó válogatások, valamint a Hagyományok Háza által készített Táncház-Népzene, és a Táncház Egyesület által publikált Új Élő Népzene sorozatok több része is. |
A szövegek és a zene együtt íródik, vagy egyik a másikat előhívja?
Általában a zene születik meg először, ahhoz keresek népdalszöveget vagy írok sajátot. A Lili dalai-n rögtön az első számhoz például egyetlen versszak volt az eredeti népdalban, ahhoz kellett írni a többit. Az Utazólevél-en pedig három olyan szám is hallható, ami ismert nemzetközi slágert magyarít. Az egész ötlet egyébként legózás közben jött, a fiammal Claptont hallgattunk, és a Cocaine-kökény szójáték nyomán indult be a vezérhangya. Aztán a Police Roxanne-jából lett ballada Rózsám címmel, végül Bob Marley I Shot The Sheriff-jének sztorija került át a magyar Alföldre. Mindegyik magyar népdalszöveget kapott, de igyekeztünk a zenéket sem egy az egyben eljátszani, az nagyon direkt lett volna.
Már a lemez készítése közben, vagy csak a koncertek körül körvonalazódott, hogy ebből akár valódi zenekar is lehet?
A Lili dalai-val csak annyi volt a célom, hogy egy korongra karcolva letehessem az asztalra a fejemben szóló zenéket! Aztán persze kellett egy lemezbemutató is, na, ott már megrettentem, hogy fogjuk ezt előadni. Szóval eleinte nem nagyon volt szó zenekarról.
Mikor kezdtél ilyen nagyszámú közreműködőben gondolkodni, ennyire széles merítésben utazni?
Az egyik fő szempont az volt végig, hogy a megfelelő ember játssza akár azt az egy hangot is a lemezen. Ebből aztán harmincfős közreműködői gárda lett a végére, az első lemezbemutató koncerten pedig tizenöt. Szerencsére mindenki jó szívvel jött az első szóra, ez nagyon jól esett, már ezért megérte az egész.
Milyen volt az album fogadtatása, kikerült a szakmai, közreműködői, baráti körön kívülre, vagy ehhez a koncertekre is szükség volt?
Tekintve, hogy a lemezkiadás - vagyis inkább a lemezeladás - haldoklik, mindenképpen a koncertek teszik ismertté a zenekarokat. Meg hát a médiamegjelenés. Sosem hittem volna, hogy egy ötperces tévés szereplésnek mekkora hozadéka van. Ott kell lenni persze a közösségi oldalakon is, de az csalóka dolog. Attól, hogy nyom valaki egy „tetszik" gombot, nem feltétlenül jön el a koncertre. De ez is egy olyan terület, amihez nem értek igazán...
Hol lehet ilyesmivel koncertezni? Egyáltalán milyen közönséget tud megszólítani?
Két koncepció vetélkedik, eddig a fesztiválos-zúzdás-villanygitáros megszólalásból volt több, a jövőben szeretnénk az akusztikus hangzás felé is mozdulni, mert abban is nagyon jó a zenekar, és a dalok többsége jól elbírja. Tehát jöhet az intimebb hangulatú klubozás, amihez nyilván kicsit máshogy kell válogatni a – szerencsére egyre bővülő – repertoárból.
Végül is hogyan lett ebből egy működő, koncertező zenekar?
Az első néhány saját szervezésű, és mérsékelt sikerű lemezbemutató után felbukkant a jószerencse hírnöke a Csík zenekar brácsása, Kunos Tamás képében. A koncertek többségét ő szervezi, ki merem mondani, hogy az ő segítségével lehetett egyben tartani a bandát. Ahogy mesélik, most már remek a hangulat a turnébuszban.
A második album már egyértelműen a MagyarVista Social Club nevet viseli, nem is kerültél a borítóra, tudatos volt ez a háttérbe húzódás? Az első lemezhez képest nagyon más volt a munkafolyamat?
Az Utazólevél már tudatosan erre a nyolc fős zenekarra készült, éppen a színpadon előadhatóság miatt is. Zenészként már nem is vettem részt benne, csak zeneszerzőként, zenei rendezőként. Igyekeztem kihasználni, hogy három énekesünk van, ráadásul ketten belőlük apa és fia. Volt olyan szám, ahol kifejezetten erre épült a sztori, de született szerelmes-szakítós duett is – Sárának többek között ebben találtuk meg a szerepét. Ő direkt kérte is, hogy ne kelljen „keménykednie", úgyhogy az igazán betyáros dalokat a fiúk viszik. Az egész sokkal inkább csapatmunka eredményeként formálódott, mint a Lili anyaga, az még eléggé egyszemélyes mutatvány volt.
Az Utazólevél a betyártematikát emeli el a múlttól, és helyezi át valami időtlen térbe. Honnan jött ez az aktualizálás? Mennyire akar a mai korra konkrétan reflektálni?
Ez látod eszembe sem jutott. Csak megpróbáltam egy elképzelt élettörténetet felfűzni betyárdalokra. Ha vannak is mai áthallások, nem szándékosak, jobban szeretem az örök témákat körüljárni. Ez nem mindig könnyű a népdalok nyelvezete miatt helyenként, de igyekszem a mai fül számára is ismerősen csengő sorokat kiválasztani, ha csak lehet. Sipeki Zoltán „Pipi" gitárosunk a legjobb ellenőr, az egész lemezen egy szem „lajbi"-t szúrt ki, de azt meghagytuk végül.
Tehát önjáró lett a zenekar. Mennyire veszel részt a banda koncertező életében?
Eleinte mentem velük konferálni, de mivel a Dűvővel is elég sokat játszunk, sokszor nem értem rá. De jobb is így, ők viszik a vásárra a bőrüket, nem szerencsés a partvonalról bekiabálni nekik. Szépen szervezik a saját életüket, buli előtti próbák, néha egy-egy helyettesítés, mint megoldandó feladat. Nekem erre már nem lenne energiám. Inkább a zenével szeretnék foglalkozni.
Hol tart most a dolog kifutása, érik már egy újabb anyag?
Az a bizonyos asztalfiók már megint megtelt, egy új lemeznyi anyag vár megvalósításra. A téli, nyugisabb időszakban elkezdjük összepróbálni, majd játszani is őket, aztán ha úgy állnak már, nekikezdünk a felvételeknek. Szerencsére nem sürget semmi, az Utazólevél nyárra jött ki, még nincs szénné játszva.
A zenekaron kívül mi az aktualitás amin dolgozol?
2013 első fele nekem a Zeneakadémiáról fog szólni, diplomakoncert, szakdolgozatírás, záróvizsgák... Aztán jön a nyár, ami mindig sok muzsikálással telik, szóval őszig nem fogok unatkozni. De remélem, hogy egy év múlva ilyenkor a MagyarVista Social Club újonnan megjelent lemezéről fogunk beszélgetni. A címét már most elárulom: Mañana. Lehet találgatni.
