Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
z underground örök és elpusztíthatatlan, tartja a mondás. Ez különösen igaz napjainkban is, amikor 66 percenként jelenik meg új blackmetal(os) lemez, természetesen mindegyik vagy kazettán vagy bakeliten, a tagok saját vérében megfürösztve. A Lángoló Fatemplomok célja nem más, mint a dömpingben kiadott true zenei kavalkádból a legunikálisabbat és a legborzalmasabbakat kiválasztva rendet vágni a szürkeségben. „Tud valaki ajánlani olyan blackmetal-zenekart, akik például a régi Burzum-albumokat idézik, amik vetítik a havas tájakat, ilyeneket?” - merül fel naponta ilyen és ehhez hasonló kérdés az interneten. A válasz: mi tudunk segíteni, de a kiscsoportos foglalkozás egy későbbi időpontban kezdődik. Az LFT oldalain csakis a förmedvények és az antitrendi mocskok burjánzanak majd göcsörtös televénnyel a fekete fémszív köré fonódva. Hajrá!
Hosszú, nyűgös és nyomorék év volt 2012 úgy összességében. Zeneileg nem volt ennyire vészes azért, de nem fogunk tucatjával albumokat cipelni magunkkal arra a bizonyos lakatlan szigetre ebből az évjáratból. Mivel megfogadtam, hogy most zárójelbe teszem a beszűkült, keményvonalas elitista attitűdöt ezért csak olyan, immáron tavalyi albumokról/EP-kről szeretnék pár szót írni, amik azért megérdemelnek egy-egy bekezdést a Pozitív és Érdekes, Már-Már Vállalható Zenék Enciklopédiájában.
A Colloqiual Sound Recordings egy fiatal kis kiadó Amerikában, akik a nem túl tipikus és nem zs-kategóriás együttesekre specializálták magukat, hála a jó égnek!
Mindjárt itt is van elsőként a This Station Of Life zenekar és annak is Plastic Fire című, mindösszesen 14 perces(!) nagylemeze (!!). Természetesen nem holmi grindcore majomkodásról van szó esetükben, hanem egy igen invenciózus, a blackmetal kliséktől elrugaszkodott ám mégis BM-szerű zenével szeretnének minket elbizonytalanítani. A pince mélyén összekoszolt hangzás, az acsarkodó, velőig húst lerágó károgó fröcsögés és dallamos okosítások egyvelege tökéletesen alkalmas arra, hogy elvarázsolja a hallgatót. Ilyen játékidőben nem hogy megterhelő, hanem egyszerűen felüdítő is ez a negyedórás támadás, és még a hipszterségtől sem kell tartanunk. Erősen ajánlott.
Hasonló gyökerekkel rendelkezik az A Pregnant Light egyszemélyes formáció is, ám itt már szövegileg is sötétebb és istentagadóbb a végeredmény. A dohos-poros, fénytelen odúból kikárogott és okádott dallamok és brutalitások sokkal intenzívebbek és szerteágazóbbak. A PL nem ódzkodik az elektronika használatától (Most High Place) megidézve a Beherit hasonló korábbi műfajbéli próbálkozásait. Ám ha kell simán csinálnak egy egyszámos és 21 perces utazást (Death My Hanging Doorway) az élet árnyékos oldala felé, de akár a Live to Tell képében énekesnővel kiegészülve a populárisabb megközelítés sem áll távol tőlük. A PL blackmetal, de nem úgy, ahogy azt várnád. Erősen ajánlott.
Ha már a Beherit szóba került említsük meg kétszámos Ep-jüket, a Celebrate The Dead-et. A finn csodafiúk mindig is valamiféle kívülállók szerepét töltötték be a blackmetal szcéna zenei térképén: talán mert se nem norvégok se nem svédek, valamint nem átallottak az igen zord és primitív Drawing Down The Moon (1993) után két évvel egy elektro/ambient (ki ne ismerné a The Gate of Inanna-t?) albummal bemutatni mindenkinek. 2012-es kislemezük szintén egy, lényegében BM-mentes, ám annál ridegebb, sátánibb koszos elektro kiadvány két tételben. A közel félórás 16 és 13 perces kinyilatkoztatások első része egy furcsa elektro-doom indítás után átfordul egy lüktető, monoton menetelő, sötéten pulzáló ördögi invokációba. Különös és sötét utazás ez, lényegében év dala is lehetne a Demon Advance, ha nem félnénk ennyire a tartalomtól és mondanivalótól. A legjobb az a rész amikor a dal vége felé rájössz, hogy a suttogásra ráépülő ütem erősen hasonlít az Ulver Gnosis című számának alapjára. Erősen ajánlott (leginkább az első szám csak).
Ha már ördög és sátánka, talán a legjobban és leghosszabban az Aluk Todolo tudta megénekelni a hozzájuk szóló hozsannát. A már nevében is irányt adó The Occult Rock a krautrockot és blackmetalt keveri precízen, jéghidegen adagolva a fogékony fülekbe, ráadásul teljesen instrumentálisan. Kíméletlen utazás ez majd' másfél órán keresztül oda, ahova csak az őrültek, bolondok és az Életből kihányt fekete arcok merészkednek, bedrogozva. Elég sok év végi listán megjelent ez az album, vigyázzatok, kikkel vagytok körülvéve! Természetesen erősen ajánlott ez is.
z elején említettem, hogy ma kilépünk a saját dagonyánkból és szélesítjük a látóterünket persze mi mással, mint a hipsztervilág néhány gyöngyszemével. A legjobb ilyen kiadvány egyértelműen a Deafheaven splitje a Bosse De Nage-vel. 'Siketék' ezen Mogwai-feldolgozásukkal (is) megelőlegezték azt, hogy 2013 egyik legvártabb új albumát készítsék el nekünk. Lehet a hipsziket szidni, de aki nem varjúkkal kel és fekszik annak igenis igazi katarzis mindegyik számuk. Hömpölygő utazások, csúcspontokkal, tökéletesen elhelyezett dallamokkal a pusztítások közt. Az énekes külön érdekes ezzel a screamo/black okádásával, sok tucat bm-s vartyogást lekörözve ezzel.
A másik érdekesség az ausztráliai Cicadan, ami már a nevével is komolyan vehetetlen alapból, hát még a zenéjével. Gondolhatnánk, ha tuskók lennénk, és nem szeretnénk a jóféle doom-poszt-hipszi-blackmetalt. Katyvasz? Legalább nem a századik ugyanolyan Darkthrone-punkolás.
A Panopticon már régi renegátnak számít az elitisták körében: négy évvel ezelőtt kezdte el Lundr úr tágítani a műfaj és saját határait. 2012-es Kentucky albumával egy érdekes folk-hipszter-BM kombinációt hozott létre, ráadásul egészen elviselhető formában. A tradicionális népzenei (főleg bendzsó) elemeket vegyíteni a sodró, lendületes fekete fémmel csak egy amerikainak juthat eszébe, ha eltekintünk a Taake egyszeri próbálkozásától. Erősen ajánlott.
legmókásabb nevű együttes 2012-ben természetesen a volt. Igen, a zenekarnak nincs neve, egyetlen mini-cd-n kiadott háromszámos anyagának a címe pedig egyszerűen (untitled). A svédek egy közérthetőbb, dallamosabb aprításra építik noname karrierjüket. Aki kedveli a szintis bohóckodást és eleve menőnek érzi egy névtelen banda zenéjének hallgatását, jobbat nem is találhatna a tól.
Persze a legmenőbb az az egészben, hogy az eddig felsorolt együttesek kiadványai közül egyik sem jelent még meg rendes cd-n, kizárólag limitált számú bakeliten vagy kazettán. Maradjon mindenki trve, ahogy tud, 2013-ban is!
