Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
„Urbánus művészet, új kortárs műfaj született, aminek Magyarországon vannak a gyökerei” – emlékezik vissza az eredetileg építészmérnök végzettségű népzenekutató, Sebő Ferenc, aki a hazai táncházmozgalom legnagyobb sikerének azt tartja, hogy a népzene manapság már nem számít ciki dolognak, de visszautasítja, ha a munkássága kapcsán hagyományőrzést emlegetnek. Fellelhető-e még autentikus népzene? Hány tánclépés szükségeltetik az udvarláshoz? Vajon milyen elfeledett korszakra lelt Bartók a magyar folklórkincsben, és miért fontos az anyanyelvünkön énekelni? A tavaly Kossuth-díjjal kitüntetett egyetemi tanárral, a Sebő együttes vezetőjével többek között ezekről beszélgettünk. (Fotók: Nagyillés Szilárd)
Építészmérnöki tanulmányai alatt kezdett el ismerkedni a népzenével. Vajon miért kötődik ennyi minden a hatvanas évek magyar könnyűzenéjében a Műegyetemhez?
Szerintem inkább a Kodály-féle ének-zenetagozatos általános iskolákhoz kötődik. A legtöbb magyar popegyüttes tagjai ilyenekben végeztek, én pedig egy fehérvári zeneiskolába jártam, csellózni meg zongorázni tanultam, Béla [Halmos Béla] pedig hegedülni. Összhangzattant, szolfézst, kottaírást és hangszerkezelést is tanultunk, úgyhogy nem a semmiből léptünk elő gitárral a kezünkben. Ez az iskolarendszer jól működött, és bár lehet, hogy Kodály elsősorban nem erre számított, nagyon sok kiváló popzenészünk lett. Mi is elsősorban Szörényiékért és az Omegáért lelkesedtünk, akik jóval előbb találták ki, amit később mi is elkezdtünk. Bródy például az Elmegyek, elmegyek... kezdetű népdalt egy az egyben átemelte Lajtha széki gyűjtéséből az Átkozott féltékenység című számba (a dal az Illés Nehéz az út című lemezén jelent meg 1969-ben – N. M.) Az embereknek sejtelmük sem volt arról, hogy egy népdalért rajonganak.
Mit gondol, ennek az iskolarendszernek a jelenleg zajló leépítése mit fog okozni?
A zene alapvető kommunikációs eszköz, és a népzenén lehet legjobban elmagyarázni a nyelvezetét. A zenével, tánccal, testmozgással olyan érzelmeket tudunk kifejezni, amiket beszéddel nem lehet, illetve nem illik elmondani. Az ismerkedésnek, a párkapcsolatoknak eredendően a zene volt a kötőanyaga. Karsai Zsigától, kitűnő memóriájú táncos és énekes adatközlőnktől – akitől közel nyolcszáz dalt és kétszáznegyven figurát jegyeztek le – kérdeztem meg egyszer, hogyan tudták őket rávenni, hogy ennyi mindent megtanuljanak? „Ferikém, másképp nem jutottunk volna hozzá a lányokhoz!” – válaszolta. És ezt lehetetlen intézményekkel helyettesíteni. Ha valaki jól tudott táncolni, a középpontba került, és ez imponált a lányoknak. Azt mesélték az öregek, hogy a táncházban korán kiválasztatott, kiből lesz majd a bíró, kinek van jó szervezőképessége, és ki tudja jól képviselni a többieket. Vajon rendelkezésre áll manapság a fiatalok számára egy ilyen terep? Másfelől pedig az, hogy az emberek felnőtt korukban hogyan szórakoznak, nagyrészt azon múlik, hogy gyerekkorukban mi jutott el hozzájuk. Az iskola és a család hatása alatt formálódik ki az ember ízlése, aztán később annyi irányból érkeznek az impulzusok, hogy azokat már lehetetlen kontrollálni. Az irányítás egyetlen lehetősége az oktatásban van.
Ez volt az alapgondolata, amikor elkezdték az első táncházat szervezni?
A régi görög mondás híve vagyok: foglalkozz azzal, ami a hatalmadban áll! Az ember hajlamos arra, hogy megváltsa a világot, csak éppen mire a végére érne, már nem lenne belőle semmi. Amikor elindult a táncház, a Könyvtártudományi és Módszertani Központban dolgoztam építészként. Az akkori főnököm, Sallai Pista bácsi minden héten magához hívatott, én pedig mindig arra számítottam, hogy le fog szúrni, mert a táncház szervezése miatt elég sokat hiányoztam. Ő csak arra volt kíváncsi, hogy állnak a dolgok. „Pista bácsi – mondom –, elég kuszán áll az egész. Nagy nehezen összehoztunk egy klubot, de hogyan tovább?” Erre azt válaszolta: „Édesapám, hát csináljatok egy másikat is. És ha már az is beindult, csináltok egy harmadikat is, aztán majd csak összenő az egész.” Csóváltam a fejem, hogy képzelheti bárki is, hogy négy fiatalember majd nekimegy a világnak, de végül is bejött az ötlet. Ugyanis egyre több embert vonzott a táncház, ezért tényleg el kellett kezdenünk komolyan terjeszkedni, és az FMH-ban, a Kassák Klubban, és az E-klubban a műegyetemi elitnek is szerveztünk egyet, és végül mint egy lavina, már a saját hátán vitte magát a mozgalom.
Miért éppen a széki népzenét fedezték fel maguknak?
A széki muzsika azért hatott revelációként, mert vonószene volt, viszont nem a XIX. század nyáladzó, biedermeier hangulata áradt belőle, hanem a romantika előtti korszakot hozta el nekünk. Bartóknak is hasonló élménye volt: régizenét fedezett föl a népdalban, az egyenes hangon éneklést, a melizmatikus díszítéseket, amelyek mind a letűnt barokk kor zenei stílusát képviselték. A széki zene kemény, dúr harmóniák által kísért, és úgy szól, mint egy harmónium. Olyan, mintha egy hangszer szólna, nekem ez tetszett benne. Amikor Martinhoz (Martin György néptánckutató – N. M.) kerültünk, ő biztatott minket, hogy utazzunk el Erdélybe, és hallgassuk meg élőben is. A hegedűtartástól kezdve mindent meg kellett néznünk, mert azt, amit Béla a zeneiskolában a hegedűjátékról tanult, ott el lehetett felejteni. Ő a Paganini utáni korszak ma is oktatott technikáját sajátította el, Erdélyben viszont az a XVIII. századi játékmód él, amit Leopold Mozart is lejegyzett. A széki zenész nem az állával szorítja le a hegedűt, hanem a mellkasának támasztva, markolófogással tartja a hangszerét. Ezzel a tartással viszont nem tudja szabadon használni a kezét, ezért fekvéseket sem tud váltani. A széki hegedűsök általában második fekvésben játszanak, és a hangszert, azaz a húrokat fordítják rá a vonóra. A vonó munkája pedig éppoly feszes, mint bármely Bach-műnél, ez adja a táncok ritmusát. A későbbi technikával lehetetlen eljátszani ezeket a darabokat, de ez volt a lényeg: ha el tudtuk volna játszani őket, eszünkbe se jutott volna megtanulni ezt a historikus játékmódot.
Sebő Ferenc: Mesterségünk a fotó (részlet Zolnay Pál Fotográfia című filmjéből, 1973-ból)
Korábban azt nyilatkozta, hogy a magyar népzenét a régizene példatárának tartja. Pontosan mire gondol?
Azok a dalok, amelyeket a parasztok megőriztek a saját zárt közösségeikben, már szerepelnek az 1675-ös Vásárhelyi daloskönyvben is. Az irodalom számára is hatalmas segítség, hogy Balassi költeményeit ma már ismét el lehet énekelni, mert még élnek azok a dallamok, amikre eredetileg írta őket. Teljesen más dolog ütemmérték nélkül olvasgatni ezeket a hosszú sorokat: „Vitézek, mi lehet ez széles föld felett szebb dolog az végeknél?” (dúdolja) A megfelelő ritmussal rögtön vers születik belőle! Éppen a Petőfi-dalokról állítok össze egy rádióműsort, mert több verse a mezőségi folklór részévé vált. Jókai szerint Petőfinek nem volt hangja, még a Marseillaise-t sem tudta elénekelni, tehát nem ő írt dallamra verseket, hanem épp fordítva történt: nótaszerzők zenésítették meg a költeményeit. A parasztemberek viszont nem tudták befogadni ezeket a dallamokat – mert az a zenei világ idegen volt számukra –, ezért megváltoztatták őket. Egyszer az egyik adatközlőm, Csorba János egy lassú, régies széki dallamra kezdte el énekelni a Szilágyi Örzsébet levelét megírta kezdetű Arany János-balladát. „Anyám tanulta az iskolában – magyarázta –, és mire hazaért, már ráfogta erre a dallamra”. Ami számukra használhatatlan volt – jelen esetben a dallam –, azt rögtön kidobták, és azzal pótolták, amit már ismertek. Ez szerintem zseniális. A magyar népdalkincsre oly jellemző ereszkedő dalokba is gyönyörűen beépült a XVI. századi ugrósok, kanásztáncok dallama és ritmusa.
Hogyan jött az ötlet, hogy a hangszeres népzenéhez a táncot is hozzákapcsolják?
Martin húsz éven keresztül mondogatta a koreográfusoknak, hogy ezek a táncok kiválóak, csak rendesen meg kellene őket tanulni! Mindig ezen bukott meg a dolog. Mindenki ismert néhány lépést, de nem tudta variálni a figurákat. A Bihari Táncegyüttes kitalálta, hogy jó lenne egy zártkörű táncklub, ahol nem a színpadi koreográfiára, hanem szabadon járnák ezt a táncot, és nekünk szóltak, mert híre ment, hogy mi már tudunk ilyen zenét játszani. Az első táncházban a széki táncrendet már végig tudtuk játszani, azonban ők még nem tudták hozzá a lépéseket. Tinka [Martin György] elkezdett dohogni, hogy két komoly baj van azzal, amit mi művelünk: nincs nyitva az ajtó, és nem ismerjük a táncot. Azt javasolta, vagy tanuljuk meg rendesen, vagy hagyjuk abba, mert máshogy nem fogjuk élvezni. A széki zene és tánc is pontosan ugyanolyan, mint a dzsessz: az improvizálásra épül, csakhogy mi ezt nem tudtuk, mert bizonyos formában eljátszott idézeteket kaptunk, de rögtönözni csak akkor tud az ember, ha a zenei nyelv alapjait és szabályait is rendesen megtanulja.
Hogyan lett a táncházból mozgalom?
A törést az okozta a társaságban, hogy az első szervezők nem akartak se tanulni, se tanítani. Mi meg – a két építész – azt gondoltuk, nincs arra időnk, hogy négy együttes lerészegedéséhez szolgáltassuk a talpalávalót. Az viszont már annál inkább érdekelt bennünket, hogy beengedjük az embereket az utcáról, mert ebben láttuk a jövőt. A csapatban tehát azok maradtak, akik ezt komolyabban gondolták. Timár Sándorral (koreográfus és táncpedagógus – N. M.) szövetkeztünk, aki nagyon ügyesen megtanította az embereinek a széki táncot, még mielőtt bármilyen koreográfiát kialakított volna hozzá. Azelőtt ugyanis mindig fordítva történt: elkészült a koreográfia néhány széki motívumból, aztán a térrendezéssel tönkre is tették az egészet. Nekem sikerült megszereznem az FMH körtermét, és elkezdődött ugyanaz a cirkusz, ami a rockkoncerteknél volt: másztak be az emberek a vécéajtón, kiszállt a rendőrség, de nagyon szépen beindult. Közben mi 1973-ban elmentünk egy fél évre Japánba, de akkor már fel voltak készítve a tanítványaink, Sipos Misiék [Muzsikás], Jánosi András és Virágvölgyi Márta. Szóval a módszer, hogy nyitva állt az ajtó és tanítottunk, elkezdett működni, és a mai napig ez hajtja az egészet.
A kultúrpolitika mit szólt hozzá?
Azonnal beindult ellenünk a támadás, először szakmai oldalról, majd jöttek az alávalóbb dolgok is, de Vitányi Iván (a Népművelési Intézet akkori igazgatója – N. M.) meg tudott minket védeni. Néha eleresztett egy-egy cikket, amelyben feltette a kérdést: ha a liverpooli fiúknak szabad népzenét énekelniük, akkor nekünk miért nem lehet? A legfontosabb az volt, hogy bevette a Népművelési Intézet programjába a tanfolyamot, amit onnantól kezdve nem lehetett bántani, és ezért nagyon hálás vagyok neki. 1975 körül azonban jött egy durva feljelentés, miszerint nálunk nemi élet folyik a zongora alatt, és erre azért egy kicsit bedühödtem. Vitányi elintézte, hogy meglátogasson minket Aczél György, aki a helyszínen győződhetett meg arról, hogy nincs nemi élet. Mutattam is neki, „Aczél elvtárs, nézze ezt a pianínót, ez alatt nincs is hely.” Iván közben a sarokból, izzadságba fagyva nézett engem, ahogy Aczéllal társalogtam. Aczélnak voltak előítéletei, viszont amikor észrevettem, hogy a bajusza alatt mosolyog, már éreztem, hogy szerencsém van, és attól kezdve nem volt már dicsőség feljelentgetni minket.
A magyar táncház módszert 2011-ben felvette az UNESCO a szellemi kulturális örökség megőrzését szolgáló legjobb módszerek listájára.
A módszer lényege, hogy a táncot társastáncként, és nem koreográfiaként tanítják meg. Még Japánban is szerveznek táncházakat, Timár most is ki szokott járni, és páros táncokat tanít. Ázsiában a páros tánc műfaját nem ismerték, és nekik nagy élményt jelent, hogy tánc közben végre ők is összefogódzkodhatnak a másik nem tagjaival. Az improvizáció elsajátítása a kacifántos benne, mert a XIX. századi, egységbe rendezett táncok már kész koreográfiával indultak el a pályájukon, a XVIII. század előtti táncok viszont rögtönzöttek voltak.
Korábban azt mondta, hogy egy folyamat végén járunk. Úgy véli, hogy már nem létezik autentikus magyar népzene?
Van még, de most már csak nagyon kevés helyen. Magyarországon a negyvenes években nagy fellendülés volt a folklórkutatásban, majd a második világháború után jöttek az ideológiai alapon létrehozott néptáncegyüttesek, ami nem sokat használt a mozgalomnak. A hatvanas évek végéig kellett várni, hogy ismét ideológiai szándék nélkül lehessen hozzákezdeni a munkához. Akkor még éltek a régi paraszti világot képviselő utolsó generációk tagjai, bármelyik házba bemehettünk, mindenhol tudtunk gyűjteni. Nekem ez adta a legnagyobb élményt. Mostanra a paraszti életmód megszűnt, a fiatalok pedig elköltöztek a falvakból. Ma már nyolcvan évnél idősebb, aki át tud adni valamit. Komoly generációs probléma, hogy egyszerre tűnnek el a mesék, a balladák, a dalok, a táncok. A fiatalok nagyon sokat megtanultak belőlük, de ez már nem a régi kultúra folytatása. Ez egy új korszak, egy revival.
Annak mi lehet az oka, hogy a vidéki folklór Angliában például túlélte az iparosodást, nálunk azonban nem? A magyar kultúra természetének esetleg van ehhez köze?
Az egyik oka abban rejlik, hogy a magyar kultúra jóval összetettebb, Vikár Béla kis Európaként jellemezte. Itt mindenből van, ami Európában volt, ezért nehezebb áttekinteni, számon tartani. A nemzeti mozgalmak azért találták ki a magyar nótát, mert a magyar folklór annyira szerteágazó, hogy nincs egy olyan szelete, amelyet mindenki ismer, és ezáltal alkalmas lenne a nemzeti egység demonstrálására.
Hogyan fogadták önöket az erdélyi falvakban?
1971-ben voltam kint először, Kallós Zoltán volt a kalauzom, erdélyiként ő benne volt a terepben, és tudta, hogy mit szabad. Ceauşescu későbbi időszakában tényleg hisztérikussá vált a helyzet, amikor meghozták azt a rendeletet, hogy nem lehet háznál aludni. Ezzel legfőképpen a kapcsolatokat akarták ellehetetleníteni, a felelőtlenebb budapestiek viszont magasról tettek rá, és nagyon sok kárt okoztak az ottaniaknak, akiket aztán behívattak a rendőrségre, és vihették a kacsát, libát, ahogy az keleten szokás. Sokan közülük emiatt később már nem akartak kötélnek állni, de az idős emberek, akikhez mi leginkább mentünk, örültek annak, ha valaki meglátogatta őket. Kallós egyébként mindig nagy felfordulást csinált, bárhol megfordult. „Maguk miért etetik reneszánsz tányérból a csirkét? Adja csak ide, kapnak helyette másikat!” – mondta a gazdasszonynak. Hatalmas gyűjteménye van, Válaszúton múzeumot alapított belőle. Ő ugyanis nemcsak zenét gyűjtött, hanem textilekkel, kerámiákkal is foglalkozott. Zolinak hihetetlen képességei vannak: fejben tartotta, hogy melyik háznál mire van szükség, gyógyszerre vagy épp kendőre, mindig cserélt valamit.
Miért döntött úgy a nyolcvanas években, hogy kivonul a táncházmozgalomból?
Megpróbáltam meggyőzni Vitányit, hogy szervezzünk meg skandináv mintára egy népfőiskola-hálózatot. Akkor még egy közbenső megoldásban gondolkoztam, mert a Zeneakadémia hivatalossága is elzárkózott a népzenétől, szóba sem akartak állni velünk. Azonban a saját kollégáim is értetlenkedve álltak a dologhoz, és egy amatőr-mozgalmi konferencián megszavazták, hogy a népzene ne játsszon kiemelt szerepet. Természetesen abból sem lett semmi, aminek prioritást adtak, én viszont egy kicsit bedühödtem, hogy erre kellene pocsékolnom az időmet. Mivel kizökkentettek a korábbi gondolatmenetből, elmentem inkább tanulni, és elvégeztem a zenetudományi szakot. A másik oldalra kerültem, ahonnét sokkal jobban meg lehetett közelíteni a kérdést, és ha kicsit később is jött létre, de nagyobb eredménynek tartom, hogy most már az egyetemen is van népzene tanszék. Tehát tulajdonképpen hálás vagyok az ellenfeleimnek. (nevet)
Mit gondol arról a jelenségről, hogy miközben a hatvanas években az együttesek többsége a magyar dalszövegekre állt át, manapság megfordult a folyamat, és ismét egyre többen énekelnek angolul?
A népzene valójában a historikus populáris zene, amely az ezer éves történetében mindvégig arról szólt, hogy az üzenetét meg kell érteni. A paraszténekeseknél is azt vettem észre, hogy őket csak a szöveg érdekli, és sokszor nem is tudatosul bennük, hogy adott pillanatban milyen dallammal éneklik el őket. Egyszer megkértem egy parasztasszonyt, hogy énekeljen el egy érdekes tetraton [négy hangból álló] dallamot, amely még nem volt lejegyezve a gyűjteményemben. Ő azonban egy másik dallamra kezdte el énekelni ugyanazt a szöveget. „Nem ez volt a nóta” – néztem rá elégedetlenkedve. „Az mindegy” – felelte Rózsi néni. Ez pont ugyanaz az állapot, mint ami a XVI. században, Balassi idejében volt! Az ad notam stílus lényege a szöveg, az emelt szintű beszéd, és pusztán azért éneklik dallammal, hogy hangsúlyosabb legyen. Most meg abból lesz a sláger, amit nem értünk meg? De nem csak arról van szó, hogy milyen nyelven énekelnek, mostanában azt is szoktam hallani zenészektől stúdióbeli keverés közben, hogy „vegyük kicsit hátrébb az éneket.” Hogy ne is lehessen érteni? Majd ez a trend is elmúlik egyszer, gondolom. (nevet)
Jelenleg milyen teendőket tart a legfontosabbnak?
A népzene nem avul el. A legnagyobb sikeremnek a társaimmal együtt azt érzem, hogy már nem ciki ezt csinálni. Korábban ugyanis kimondottan annak számított. Nem a hagyományőrzés vágya, hanem a kortárs érdeklődés hajtott bennünket. Sokan azt képzelik, hogy a falusi hagyományokat folytattuk, holott egy urbánus művészet, új kortárs műfaj született ezzel, egyfajta polgári kamarazenélés, aminek speciel nem a tengerentúlon, hanem Magyarországon vannak a gyökerei. Kimagasló eredményeink vannak a népzenében, és sikerült az intézményrendszerét is létrehoznunk, mert ez volt szükséges ahhoz, hogy több legyen a zenész. Most azt kellene elérnünk, hogy biztonságban megmaradjanak ezek a keretek, és az embereknek továbbra is legyen lehetősége ezzel foglalkozni, ne csak a házibuli szintjén emlékezzenek meg róla.
(Az interjú rövidebb változata a Dal+Szerző magazin decemberi számában jelent meg.)
