Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
VHK - Veled haraptat csillagot
(Szerzői/Stereo)
Amikor a nagy három órás Pecsabeli visszatérést követő évben, azaz 2010-ben kijött a Vágtázó Életerő VHK-idéző albuma, már lehetett tudni, hogy az új fejezet első bekezdéseit faljuk, és kiderült, hogy jó nekünk. A piár szöveg szerint most 2012 végén 13 év után jött ki az új Vágtázó Halottkémek stúdióalbum, de hát ennél a bandánál ez azért másképp működik, a koncertlemezeik is legalább részben új anyagokat tartalmaznak, de mindegy is, nem erre fókuszálunk. Illetve annyiban igen, hogy az Életerő-album volt a valódi visszatérés, új verziókkal, tehát vizsgálatunk tárgyát képezi, ráadásul nagyon jól sikerült, én például két dalt róla (Örökkévalóság, Fénysuhamlás) mindenképpen hozzásorolok a nagy klasszikusokhoz. Nagyjából ugyanabban a felállásban készült, mint a 90-es évek végi korszak anyagai, és mint ez az új. Némi átrendeződés azért történt, egyrészt a tragikusan fiatalon elhunyt Boli helyett Köles Vazul üstdobol, és a dobszerkó mögött is történt csere, most Király Zoltán a poszt felelőse. A többiek természetesen - azaz Grandpierre Attila, Mestyán Ádám, Molnár Lujó, Németh László Fritz és Soós Lajos Szónusz - a helyükön vannak és együtt írták meg ezt a lemezt.
Az anyag úgy van szerkesztve, mintha koncertet hallanánk, ezt a keretes szerkezet is segíti, a kezdő és záró meneteket élő felvételek adják, ráadásul a Boli emlékének ajánlott felütés, a Kézfogás csendes indítása és ráérősen ívelő szárnyalása is egy kiadós utazásra csábít. Ezt meg is kapjuk, semmi olyan nem marad ki, amiért a VHK-t szeretjük, és amellett, hogy minden ízében illeszkedik az album a sorba, van pár dolog, ami ennyi év és korszakos megmozdulás után egyszerűen csoda. Például az a fajta forró lelkesültség, ahogy a muzsikáláshoz állnak, ahogy képesek jól kitalált és működő riffeket kanyarítani egymás után, és nem restek megejtően meseszép líraisággal szerelmesnek lenni úgy nagyjából mindenbe és mindenkibe, az életbe, a kozmoszba, a valódi szépségbe.
Attila nagyon meg tudja fogalmazni, hogy mit csinálnak, hogy miről szól az egész, például: „A VHK-nak sikerült továbblépnie azon az úton, amelyben a műfaj alaposan megújulva, látomás-erejű, tudat-tágító zenei világuk felkavaró életszerűséggel sodor a megtisztító erejű kiteljesedés felé. Szokatlanul életszerű, pszichedelikusan fejlődő átélést, az élet fordulópontjainak rendkívüli drámaiságát hordozza...", stb., de mi marad akkor, ha ezt az elénk rakott borítást – ami a régi pszichedelikus korszakokat megidéző borítóban is fungál - szépen lefejtjük a zenéről, és nem foglalkozunk a színes eszmei csomagolással? Egyrészt ezt borzasztó nehéz megtenni, hiszen akinek, mint nekem, a VHK úgy nagyjából ifjúkora óta az élete, zenei érdeklődése része, hogyan is függetlenítse magát mindattól ami ezzel az egyedülálló jelenséggel jár? Ha valahogyan mégis kilépünk kicsit abból, amit mint vastagon kent előképként, elvárásként, vagy akár árnyékot vető kétkedésként cipelünk, akkor meglepő módon szinte új életre kel a dolog, és simán, csont nélkül működik. Nem tudom, hogyan lehetséges, de olyannyira működik, hogy friss ropogós és üde, mint a felülmúlhatatlan első lemez, mintha az a húszegynéhány év meg sem történt volna. Azaz mégis, tán a sok lemez, a koncertek garmadái, a muzsikusok érése, az évek párlata valamilyen csodálatos módon eltörölt minden ráncot, minden berögzülést, mintha valóban egy új valóságra ébredtünk volna egy hosszú álomból, és minden érdemleges dolog most kezdődne.
Ami pedig ott valahol az album közepe táján történik két dalban, a Holdak kelet felében, és a Szárnyas égboltban, arra még nemigen volt példa a pszichedelikus rockban, a zene és a szövegek látomásos ereje és együtt hatása jócskán túlmutat a műfaj keretein, és tapintható erővel fogalmazza meg, hogy az ember lénye minden bizonnyal tágabb, és nagyobb léptékű, mint amit a hétköznapi tudat felfog, fel mer fogni. Nagy utazás ez kérem, nem szabad nem vele repülni!
