Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Pure Love - Anthems
(Vertigo)
Amikor Frank Carter otthagyta a Gallowst, akkor egy kicsit elkezdtünk aggódni a brit hardcore punk zenekarért, végül szerencsére csalódnunk kellett, hiszen a volt alexisonfire-ös Wade McNeillel felvett harmadik album egész tökös lett. Útközben Carter is szépen elkezdte szivárogtatni az infókat, hogy új zenei projektbe kezd, aminek hallatán meg az énekesért kezdtünk el picit aggódni. Ugyanis a Jim Carrol gitárossal alapított Pure Love - már a nevében is - a teljes ellentéte Carter előző zenekarának és már az első kislemez, a Bury My Bones nyitó soraiban is leszögezi: "I'm so sick of singing about hate / It's never gonna make a change" vagyis elegem van abból, hogy a gyűlöletről énekelek, ezzel úgyse fogok tudni változtatni semmin.
Ahogyan Carter, úgy Jim Carrol is hardcore punk színtérből indult, ezért kettőjük új projektjét sokan kissé értetlenkedve fogadták, főleg amikor megjelent a Bury My Bones színtiszta glam rockja. A lemezt még 2012 utolsó harmadára tervezték eredetileg, de végül most februárra tolódott az Anthems megjelenése. Azonban amennyire izgalmasnak indult a bemutatkozó lemez felvezetése a Bury My Bonesszal és a Handsome Devils Clubbal, annyira kezdett leülni a hangulat a később kijövő kislemezek hallatán.
Alapvetően az Anthemsnek semmi köze nincs hardcore-hoz, pláne a tagok előző együtteseihez. Az egész lemez egy hatalmas tisztelgés a brit rockzene múltja előtt, ami magába foglalja a glam rockot, '70-es évek végi angol munkásosztályának punkzenéjét és a klasszikus britpopot. A koncepció hiába hangzik így elsőre vonzónak, a megvalósítás sajnos egyáltalán nem sikerült olyanra, hogy a borzasztó bugyután hangzó tisztes tisztelgésen kívül bármi más is eszünkbe jusson róla.
Tudhattak valamit a menedzsmentnél is, hiszen nem véletlenül lett az első két single a Bury My Bones és Handsome Devils Club, mivel magasan ezek az album legjobb részei. Előbbi már a megjelenése óta erős rotációban pörög a winampomon úgy, hogy alapvetően ódzkodok a glam rocktól, de Carter rekedtes, a glitteres világgal teljesen ellentétes karaktere nagyszerű párosításnak bizonyul ebben a méteres terpeszállásokkal tarkított műfajban. Utóbbiban viszont megmutatkozik Carter munkásosztálybeli punk énje, ahol a "We are the wrong and the guilty / We are the young and the unimpressed / We are the handsome devil's club / Lust, life and death." refrénjét az elején még nagyon dühösen énekli majd a dal végére szép lassan megszelídül, szinte beletörődik abba, hogy valójában ez az egész senkit sem érdekel.
Itt pedig feltétlenül meg kell állnunk Carter énekesi kvalitásainál, amelyek megmutatkoztak már a Gallows Grey Britainjén is, mondjuk a fantasztikus hatperces Vulture punk opuszban. A dühös kiabálásnak, üvöltözésnek a hatása nagyszerűen érződik Carter érdes hangján, ezzel képes egészen dögös hangulatot adni a legszimplább rockdaloknak is, amiből valljuk be, akad bőven az Anthemsen. Hiába ecseteltem, hogy Carter hangja mekkora pluszt képes a leggyengébb dalokba is belevinni, néhol mégis mintha hiányozna az energia, a mindent átható nyers őszinteség, ami ezt a csávót kiemelte a többi agyontetovált üvöltöző elmebeteg közül
Hiába van hősies pátosza az Anthemnek vagy lett tökéletes záróakkordja az albumnak a monumentális March Of The Pilgrims, valahogy egybefolyik az egész és túl sok a középszerű megoldás ahhoz, hogy a Pure Love bemutatkozó albuma igazán mély benyomást tegyen rám. Hiába Carter karakteres hangja és kiállása, zeneileg egyszerűen kevés ez a lemez, még ha szövegileg hozza is a Gallowsból megismert őszinteséget, sőt, egészen új oldalát ismerhetjük meg a frontembernek. Ehhez azonban kevés a nagy brit rockmúlt felidézése.
