Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
A hírnevét sötéten szexi szövegekkel és korai rock and roll hatásokkal ötvözött shoegaze-es poppal megalapozó Raveonettes mára elsősorban univerzális popdalokat ír visszhangos, éteri vokálokkal és eszelős torzításokkal spékelve. A dán együttes első budapesti koncertjét adta a héten, amely előtt volt szerencsénk a Blender magazin által a rockzene legdögösebb női előadói közé választott Sharin Foo-val beszélgetni pár perc erejéig, a hajtás után koncertbeszámoló kíséretében olvashatod. (Fotók: Podobni Mihály)
Olvastad, hogy a Facebook falatokon egy lány kérdőre von titeket, mert állítása szerint náci black metal zenekaros merch-ben léptetek színpadra, és ez számára elrontotta az egész koncertélményt?
Igen, a taxiban idefelé épp erről beszéltünk, furcsa. Értelemszerűen nem vagyunk nácik, amúgy meg Sune szereti a Burzumot, mert Vikernes zseni. Csak hát megőrült meg bebörtönözték. De nem kell az egésznek nagy jelentőséget tulajdonítani, Sune is csak zenei oldalról közelít az egészhez.
Elég feszített turnénak tűnik a mostani.
Hát, rengeteg állomás van, de több megszakítással vezényeljük le a szeptemberi lemezmegjelenés óta ezt a sok koncertdátumot, néhány hetes etapokban. Ennek több oka is van. Egyrészt már régen megtanultuk, hogy a koncerteknek és nekünk is jót tesz, ha rövid időközönként rövid szüneteket tarthatunk, én a lányommal lehetek, meg nem is merülünk ki annyira. Így viszont pár hónap alatt többször megfordulunk Európában és megyünk vissza Los Angelesbe is.
A kislányod nem utazik veled?
Van amikor igen, mert természetesen a legjobb az, ha az édesanyjával lehet 4 évesen, de erre az útra inkább nem hoztam. Jobb, ha otthon van egy kicsit az óvodában a barátaival. Kimerítő ez a hosszú utazgatás, naponta más város, főleg neki.
Ti pedig rengeteget turnéztok. Amikor azonban Dániából kiköltöztetek Amerikába, és ott is sokat utaztatok, mennyire találtátok meg a filmek, zenék és popkult kánon révén mindenki számára ismert Amerikát? Jelen van a mindennapokban, vagy csak a rock and roll Középföldéje, amit sokezer kilométer távolságból hajlamos idealizálni az ember?
Hát, ez nagyon sokrétegű dolog. Annak idején egyértelműen azért költöztünk Amerikába, mert kicsinek bizonyult az 5 milliós Dánia, és tudtuk, hogy ha érvényesülni szeretnénk a kimondottan szélsőséges zenénkkel, akkor nagyobb játszótérre lesz szükség. Amerika pedig nagy, nagyon nagy, és a popkult történelem tekintetében abszolút világelső. Európának is megvan a maga régre nyúló történelme, de főleg az, amit mi képviselünk, a tengerentúlról ered, és ott a mai napig is lépten nyomom belebotlik az ember valamilyen formában. A mai napig rendszeresen bejárjuk az országot keresztbe-kasul, és el tudunk képedni eleve a földrajzi sokszínűségen is. Ha zarándok lelkületű vagy, azt is tudod, hogy ott halt meg James Dean, ahol épp elhaladsz. De az ilyen bálványosult állapot sok esetben visszás is lehet, erre nagyon jó példa a CBGB, ahol mi még játszottunk tizenpár évvel ezelőtt, de addigra szar volt az egész hely. Nem jó ha olyan dolgokból lesz mauzóleum, amik pont az eleven mivoltuk miatt jelentősek. De néha nagyon tud hiányozni Európa, főleg mivel tagadhatatlanul más az emberek mentalitása, és mi ebben szocializálódtunk. (Fotók: Podobni Mihály)
Legutóbbi, Observator című lemezetek hallgatva az volt a benyomásom, hogy tőletek szokatlanul örömteli, megkockáztatom helyenként vidám zenét rögzítettetek, ami főleg annak tükrében hat érdekesen, hogy a zenekar szempontjából kimondottan nehéz időszakban született. (A dalszerző Sune Rose Wagner klinikai depresszió és alkoholizmus miatt kezelésen esett át.) Főleg az ezt megelőző lemezzel összehasonlítva.
Úgy gondolom érzelmileg azért egészen egy helyről jönnek, de a Raven In The Grave (a korábbi lemez) sokkal összetartóbb, egységesebb lemez volt. Úgy gondolunk rá, mint a zenekar soundtrackjére. Nagyon ihletett lemez. Meg aztán a dalok struktúrájában is más, mint a friss album, nem sok refrén vagy hagyományos szerkezet van rajta. Ezzel szemben a mostani lemez elég változatos, így az általad említett derűsebb dolgok is megférnek egymás mellett. Ráadásul most tudatosan szerettünk volna több dalszerű dalt is írni.
Ha már a filmzenénél tartunk, szívesen szereznétek soundtracket?
Persze, szuper lenne!
Sokban különbözne a Raveonettes lemezektől?
Hát, a dupla vokálokról valószínűleg le kellene mondanunk, elvégre a legtöbb filmzene instrumentális. Persze a legjobb az lenne, ha a kezdetektől részt vehetnénk a kreatív folyamatban. Ha a zene együtt alakulhatna a képi világgal.
Sok zenekar, köztük ti is, régóta arról beszél, hogy az album, mint formátum, az utolsókat rúgja. Ti tettetek még egy lépést, és arról beszéltek a sajtóban, hogy az Observatort szánjátok az utolsó nagylemezeteknek, viszont a közhangulat ellenére ez még mindig radikális lépés lenne. Mi az oka ennek szerintetek, a közönség szokásai? Vagy a zeneipar nem hagyja szabadulni a zenekarokat az albumkészítéstől?
Hát, egyelőre tényleg abban egyeztünk meg, hogy nem szeretnénk több nagylemezt felvenni, de persze azért tartózkodnánk a túl végzetes kijelentésektől. Most nem tervezünk ilyesmit. De annak ellenére, hogy a régivágású zenekedvelőkön kívül senki nem hallgat már meg komplett lemezeket, a koncertszervezők még mindig értetlenkednek, hogy hogyan akarsz turnézni, ha nincs új albumod. Szóval nem egyszerű. De egyébként az elhatározás ellenére én is nehezen engedem el az albumot, mint művészi formátumot, mert ha a megfelelő közönséghez kerül, sok szép dolgot rejthet nagyobb egységként. Szóval később, ha majd szentimentális hangulatba kerülünk, lehet, hogy nem fogjuk tudni megállni. Például tök jó lenne csinálni egy country lemezt!
