Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Foals - Holy Fire
(Transgressive)
Aki szerint ez a Foals-lemez jó, az vagy hazudik vagy tinédzserkorában nem üvöltött minden házibuliban az egész Antidotes album és fogdosta a kalapos indie-s lányok seggét az olyan dalok hallatán, mint a Cassius, a Two Steps, Twice vagy a Balloons, ami számomra az utolsó, még a tévében felfedezett fasza zene volt az előző évtizedben. Vitán felül állítható, hogy a Foals 2008-as bemutatkozó lemeze a gimnázium végét járó, a Skins tévésorozatra maszturbáló generációnak egy igen meghatározó alkotása, amely az egyik utolsó fuvallata volt a 2000-es évek indie hurrikánjának.
Két évvel később ezt a követte a Total Life Forever, ami megpróbált szakítani a diszkódobos indie hagyományaival és egy egészen egyedi hangzás és dalszerkesztés irányába terelte az együttest. Ebben már alig maradt a Foals kezdeti vagányságából, erőtől duzzadó punk attitűdjéből, helyette jöttek a hatperces cipőbámulások és egy egyre intimebb, introvertáltabb hangulat. Személy szerint egy-két számon kívül én herótot kaptam ettől a herélt köcsögöléstől és ezzel a lendülettel le is mondtam róluk. Ezért is vártam annyira a Holy Fire-t, amiről a My Number a második, az Inhaler pedig az első lemez egy-egy továbbgondolásának tűnt, ezzel pedig én előre teljesen meg is elégedtem. Aztán neki kezdetem a teljes albumnak, de az utolsó dal végére már kiakadt az állkapcsom a rengeteg ásítástól.
Pedig ígéretesen kezdődik a tizenegy, nagyjából négyperces dalt tartalmazó korong. Normális esetben egy Prelude címet kapó szám túl sok zenei értékkel nem bír, itt viszont a Holy Fire egyik legerősebb darabjáról beszélünk a harmadik perc környékén belépő kemény gitártorzítással és az elcsukló, semmiből előbukkanó énekkel. A RATM-riffel operáló Inhaler magasan a legszórakoztatóbb alkotás, amelynek valóban sikerült elérnie azt a monumentalitást, amire jól hallhatóan a Foals is törekszik. Azonban a nagyon kis cuki kislemezes My Number prüntyögése után mintha az egész album egy végeláthatatlan apátiába süllyedne. A Foals egyszerűen szarik a mezei zenehallgatóra.
Nem is dalok szerepelnek a Holy Fire-ön, hanem négyperces hangszeres önkielégítések, ahol Yannis Phillippakis énekesnek minden második mondatnál orgazmusa van, de erre annyira vagyok kíváncsi, mint a szomszéd lakásban nonstop kefélő házaspár nyögdécseléseire. Egyszerűen fárasztó dalról-dalról ugyanazt a bársonnyal bevont hangfüggönyt hallgatni még úgy is, hogy egy-egy jobb megoldásnál (a Late Night gitárszólója, a Providence csapongó dobja és a dalvégi totális káosz) azért én is felkaptam a fejem.
Van egy olyan érzésem, hogy a Holy Fire tipikusan azaz album, amit a zenészek, de leginkább a dalszerzők az egekig magasztalnak majd. Valóban egészen egyedi az a progresszivitás, amely a Foals utóbbi hat évére és erre a konkrét stúdióalbumra jellemző. Érezhetően próbálnak megszabadulni mindenféle műfaji stigmáktól vagy kategóriáktól úgy, hogy semmihez sem hasonlítható hangulatot varázsoljanak a különleges hangszereléssel. Ez viszont pont a daloknak nem tesz jót, amelyek - a kislemezes számokon kívül - a sokadik hallgatás után is teljesen egybefolynak. Az album vége pedig már annyira lassú, hogy kis híján hozzákezdtem a nyugdíjkérelmem megírásához.
Aki szeret egymagában szomorkodni, a fejéből a mennyezetre kibámulva a semmiről elmélkedni, azoknak mint egy nagy kerek egész, biztosan tetszik majd a Holy Fire, ahogyan a hangzásbuzi zenészek is dalszerzők is egymás kezét fogva pisilik össze magukat az ilyen meg olyan bravúroktól. Az egyszerű zenehallgató ellenben köszöni szépen, mert a lemez utolsó két dalához hasonló számokat szeretne hallgatni, az lejátssza a Call Me Maybe ezer százalékkal lassabb dalverzióját és GarageBandben ír hozza valami tökmindegy milyen dobot.
