Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Sok dolog akadályozta a hétfői The Men-koncertet az Akváriumban. Nem elég, hogy a New York-i zenekarral egy időben lépett fel az A38-on a Joy Division-alapító Peter Hook, de még a hirtelen az országra szakadó hóesés sem kedvezett nagyon a bulinak. Azonban egy kifejezetten lelkesnek bizonyuló, körülbelül 200 fős közönség így is összegyűlt az együttes fellépésére, akikkel hiába kaptunk tíz percet egy interjúra, szegényeknek nagyobb szükségük lett volna egy kiadós alvásra és pár tiszta zoknira. (Képünk csak illusztráció, nem a koncerten készült.)
Ahhoz képest, hogy a Men 2008-ban alakult és csak egy évvel később adta az első koncertjét, 2010 óta minden évben megjelentettek egy nagylemezt, amik közül a tavalyi Open Your Heart album aratta az első komolyabb kritikai sikert. Amíg az első két nagylemezük egy erős punk attitűddel rendelkező, noise rock-posthardcore anyag volt, addig az Open Your Hearton megjelentek a countrys és szörfös hatások, amivel máris befogadhatóbbá váltak egy szélesebb közegnek. Ezt követte március elején a New Moon, ami még drasztikusabb váltást jelentett az együttes zenéjében és egyre jobban háttérbe került a zajongás szépsége, pedig az olyan számok, mint az Electric vagy a The Brass megmutatta, hogy maradt még kraft a srácokban és nem ment teljesen az agyukra az a sok Bob Dylan és Neil Young. Ebből kifolyólag rendkívül kíváncsi voltam arra, hogy vajon élőben is nagyobb hangsúlyt fektetnek a tábortüzes gitározgatásra vagy megmaradnak az apait-anyait beleadó zajongásnál. Szerencsére az utóbbi történt végül.
A bevezetőben említett fáradságból amúgy semmi sem mutatkozott meg az Akvárium színpadán, pedig a Men másfél hónap alatt nagyjából annyiszor lépett fel, ahány napos a turnéjuk. Nagyszerűen látszott, hogy a Men tagjai szinte nekifutásból esnek neki a hangszereiknek, amelyből olyan mindent elsöprő zajongás születik, amit csak a hangosítással lehet elcseszni. Az elképesztően energikus és néhol szabályos orgazmusba forduló szólózások közepette kicsit hiányoltam, hogy legalább csak egy-két hangot halljak abból a nyamvadt orgonából, helyette a szájharmonika kapott a kelleténél több szerepet, de nem lennénk meglepve, ha Mark Perro ott helyben találta volna ki, hogy éppen milyen dallamot játszik rajta. A levonulás után még egy ráadásra is visszajöttek, ami tudva a fáradtsági szintjüket külön kalapemelést érdemel, ahogyan a szervezők is, hogy Magyarországra hoztak ennyire fasza, nagyon aktuális, de nem sok embert érdeklő zenekart, még ha a körülmények sok helyen nehezítették is a dolgukat. Mi pedig csak azt reméljük, hogy legközelebb már érdemes lesz beszélgetni is velük.
