Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Bonobo - The North Borders
(Ninja Tune)
Az emberek többsége valószínűleg már hallott Bonobót életében, csak maximum nem tud róla. A brit zenész muzsikája mindenféle szituációba nagyvonalúan belesimuló life-soundtrackként lépten-nyomon beférkőzik mindennapjainkba, szerepelt már videojátékokban, reklámokban, tévésorozatokban és hollywoodi filmekben is. A The North Borders idő előtt kiszivárgott ugyan, a kiadó viszont gyorsreagálású hadtestként kapott észbe, és nyomban kidobta azt digitális formátumban. Bonobo anyaga tehát korábban érkezett, viszont kellően időtállóra sikerült ahhoz, hogy csak nagyon későn távozzon a köztudatból. Már ha egyáltalán távozik.
Simon Green korongjainak egyik nagyszerű védjegye, hogy gyakorlatilag nem találunk rajtuk két olyan trekket, aminek egyforma ütemstruktúrája lenne. Az aktuális lemezen 13 szám kapott helyet, viszont hallgatás közben gyorsabban száguld az idő, mint az ellenőrök elől menekülő egyszeri bliccelő, és ahogy tőle megszokhattuk, ezúttal is különféle stílusvariánsok díszes garmadája áll készenlétben, hogy megmutassák, mire képesek. És a paletta valóban széles: van itt 2-step future dubtól (Emkay) a lágyan lüktető, patikamérlegen kimért, itt-ott megemelt és bevisszhangosított szintitámogatással előadott house-pulzáláson át (Don't Wait), karácsonyfaként kidíszített uk garage alapra rápakolt vokállal hasító mókáig (Transits, aminek bármilyen random 2000 körüli Artful Dodger-mixben bérelt helye lehetne, ha nem lenne a végletekig ellágyítva és telis-teleaggatva a modern dzsessz manírjaival) minden földi jó. És ha már a future dubot említettük, a The North Borders egyik nagyon nagy erénye, hogy úgy használja azokat stílusra jellemző vokális játszadozásokat és az egyéb, dobok alatt elegánsan meghúzódva csörgő-zörgő effekteket, amiket Burial és tanítványai (Volor Flex, Synkro, Kerogen stb.) tettek népszerűvé, hogy azt tanítani kellene. Ezen módszert a Know You-ban járatja csúcsra igazán, a gyönyörű szőnyegekre ránehezedő mázsás basszusok és a hibátlan, többszólamú vokáltöredékek kiegészülve a fémes-üveges kattanásokkal, finoman halvány szintibetéttel és egyéb hangulatelemekkel olyan utazásra invitálnak a törtütemek sűrűjébe, hogy arról badarság lenne lemaradni. Ja, és természetesen nem hat olyan fake-nek, mint Desolate (a.k.a. Sven Weisemann) kivételével az összes Burial-klón.
Kissé lesarkítva ugyan, de megállja helyét az állítás, miszerint az album egyfajta összefoglalója a kortárs midground elektronikus zenei trendeknek és gyakorlatoknak: egy univerzális nyelvezettel ellátott beatcentrikus szótár, amiben mindenki talál magának felfedezni valót. Az is, aki egyelőre csak ízlelgeti ezt az egész világot, illetve az is, aki már évtizedek óta benne él. A kicsivel korábban napvilágot látott Cirrust például mintha egy az egyben a Pantha Du Prince és a Bell Laboratory nemrég megjelent harangjáték-betétekre optimalizált Elements Of Light-járól húzták volna le, a már említett Emkay akár Martyn 2009-es posztdubstepláz katalizátorán, a Great Lenghts-en is helyet kaphatott volna, a 3 és fél perces Antenna mélyei és könnyed vidámkodása pedig a brit oldschool house szemünk előtt zajló diadalmenetének állítanak szobrot (lásd még Julio Bashmore, Ejeca, Bicep, és a többi kolléga). Feltűnő továbbá, hogy a North Borders egyetlen keleties motívummal ellátott felvételt sem tartalmaz, pedig ezidáig Bonobo előszeretettel alkalmazta az ottani tradicionális dallamvilágot (akár a debütáló Animal Magicen lévő Terrapin szitárjai, a 2003-as Noctuary fúvósa vagy az elsöprő sikerű Kong a legutóbbi Black Sandsről). A meghívott énekesek is jobban funkcionálnak itt, mint mondjuk Brandt Brauer Frickéknél, a csúcspontok egyértelműen a nagy londoni ígéret, Szjerdene kooperációjával megvalósult Towers és a fentebb már szóba hozott Transits. Előbbinél amolyan ikonikás-tokimonstás, viszont azoknál jóval visszafogottabb chiptune alapokkal felvértezett koncepció üdvözli melegen a hölgy hangjait (a lemez egyébként nyomokban itt-ott még tartalmaz felpuhított chiptune-szeletkéket, viszont itt a legmarkánsabban). Az Erykah Baduval felvett Heaven For The Sinner vitán felül a korong legslágeresebb produktuma, és sajnos bántóan semmilyen is egyúttal, a The Cinematic Orchestrából lízingelt Grey Reverend viszont a nyitószámban bebizonyítja, hogy Bonobónak mocsok jól áll a férfi énekhang is (First Fires).
Nem mondom, hogy kevesebb a felhasznált hangszerek mennyisége, mint az eddigiekben, viszont itt most nem annyira helyeződik rájuk a hangsúly, a fókusz sokkal inkább az ütemeken egyensúlyozik. Az egész anyagból valami olyan letisztult downtempo-dzsessz (mely műfaj másik jeles képviselője a Terry Lee Brown Jr.-alteregó Nor Elle, házi feladat utánanézni munkásságának) köntösbe öltöztetett, masszív dubokkal teletűzdelt minimalizmus árad, amibe nem lehet csak pusztán belekóstolni, mert ha a lemez egyszer beszippant, akkor nincs visszaút: kedvesen marasztal a folytatásra is. Hangulatának összképe leginkább egy soha véget nem érő esti mesére hasonlít, amelyet folyamatos oda-vissza utalások echója bolondít meg. A többi alkotóelemmel tökéletes összhangban álló elmosások, nyújtások és hajlítások sűrűjében kellemes órára számíthat az, aki a The North Borderst választja kikapcsolódásképpen, az élményt pedig az idei VOLT-on ismételhetjük majd meg, ahol Bonobo rá az utóbbi időben jellemző módon egy komplett zenekarral karöltve élőben szólaltatja majd meg az album színpompás álomvilágát.
