Megújult a Lángoló!
Olvasd cikkeinket az új oldalunkon, ahol az eddigieknél jóval több tartalom vár!
Irie Maffia - Nagyon jó lesz
(Irie Maffia Productions)
Az Irie Maffia vitán felül Magyarország egyik legnépszerűbb zenekara, akik a 2007-es bemutatkozó lemezük óta szép aprólékosan levetkőzik magukról a kétes értékű reggae kollektíva címkét és a kifejezetten kísérletezésre alapuló kortárs popzene irányába indultak el. Ennek ékes példája a nemrég megjelent Nagyon jó lesz, ami jamaicai hatásokat már tényleg csak nyomokban tartalmaz, ez pedig nemhogy jól áll nekik, de az idei év egyik legerősebb magyar albumai közé emeli a mostanit. Három évet kellett várni a 12 fős alakulat új nagylemezére, ami tovább vitte a What’s My Name?!-en tapasztalható törekvést, miszerint egyre inkább távolodnak a reggae-dancehall gyökerektől, hogy egy saját képükre alakított, abszolút rádióbarát popzenét hozzanak létre. Amíg az említett nagylemezen ennek csak az első lépéseit hallhattuk, a Nagyon jó lesz már célszalag átszakításának a hangját hallatja. Hiba is lett volna ennyi, hazai szinten kiemelkedő zenész közös produkcióját bármilyen zsánerre korlátozni, így a Nagyon jó lesz egy kifejezetten érdekes, izgalmas hanganyag lett.
Az album gyengéje, de egyben legnagyobb erőssége, hogy nem egységes a képe. A számok annyira színesek, hogy alig találni köztük bármi hasonlóságot. A dalszerzésnél érezhetően figyeltek arra, hogy a tucatnyi zenész közül mindenki megkapja az ő képességeihez illő kibontakozási lehetőséget, és az ehhez megfelelő dalszerkezetet, zenei hátteret. Columbo, Busa, Kemon és Sena közül utóbbi szerepel a legtöbbet a dalokban és ez jól is van így, hiszen ő az egyik legsokrétűbb énekesnő itthon, rengeteg műfajban otthon érzi magát, és ugyanolyan jól énekel angolul, mint magyarul. A címadó Nagyon jó lesz gospeles refrénje például az egyik legfantasztikusabb dolog, amit tőle valaha hallottam, még az ablakom előtt szöszmötölő kóbor macskák is lúdbőrösek lettek tőle.
A Nagyon jó lesz kapcsán feltétlenül meg kell említeni Columbo szerepének változását, hiszen érezhető volt, hogy a patois raggázással egyszerűen muszáj lesz kezdeni valamit, nem lehet a végtelenségig arra építeni, hogy bármit el lehet adni a nation, station, combination, és más hasonló végződésű szavak ismételgetésével meg állandó babilonozással. Columbo érezhetően felnőtt a feladathoz, rengeteget fejlődött a hangképzése és sikerült alkalmazkodnia az Irie Maffia tagjainak zenei sokoldalúságához. Persze azért így is akad példa az előbb említett problémára, de sokkal elegánsabban lett integrálva a zenébe, mint korábban, így akik eddig kiütést kaptak egy magyar anyanyelvű férfi jamaicai angol akcentusos énekétől, azok is túl tudnak lépni rajta.
Akadnak ugyan nagy közös zenélések a lemezen (Badest, Livin’ It Easy és a korai Irie Maffiát idéző Talk of the Town illetve a 2011-es EP-ről átemelt záródalok szimfonikus változatai), de ezek pont nem tartoznak az erősségek közé. A korábban említett gospeles Nagyon jó lesz vagy Sena és Kemon urbánus hangulatjelentése a tökéletes r’n’b refrén látszatát keltő Feeling Greattel viszont az Irie Maffiának azon dalszerzői kvalitásait dicséri, amely képes volt a könnyen megjegyezhető reggae dalokon túllendülve modern popzenét alkotnia. Ezeknél még vadabb kísérletnek számít a Fever in her Eyes kínai hangmintával felvértezett dögös discója illetve az albumot nyitó Zene zeng döngölős riffel operáló electro rockja. A műfajok közötti utazgatásnak azonban itt még nincs vége. A Beenie Man személyében egy igazi dancehall-legendát felvonultató Cross the Roads például egy olyan intenzív moombahton veretést is tartalmaz, amitől a Corvintetőn ugrabugráló tinédzsereknek még a bajsza is elkezd kiserkenni, de ugyanez igaz a See No Barrierre és annak a zsírban tocsogó bassline-jára.
Ha az album egészét nézzük, azért akad pár zavaró tényező. Busa rapstílusa igazából ízlés kérdése, mert ahogyan képes a Nagyon jó lesz vele is egy klassz dal maradni, az Utcára kockák egyes helyeken a hallgathatatlan kategóriába esik, a fölösleges Columbo-zagyvasággal és az epikusnak szánt, de bántóan lapos szintiszőnyeggel meg pláne. Ennek kapcsán érdemes megjegyezni, hogy amilyen erősen kezd az album, annyira kezdem elveszteni az érdeklődést a közepétől. A Mohamed Fatima vendégszereplésével készült Take It All simán elmegy a fülledt dancehalljával, de aztán mintha kicsit elfogytak volna az ötletek és a dalszerzői kedv, ezen pedig az Akkezdet Phiai sem tud segíteni, sőt, inkább megszakítja az Irie Maffia tagjai között olyan jól működő kémiát. A Badest és a Talk of the Town pedig egy lelkes, energikus, de könnyen feledhető örömzenélés, aminek hallatán önfeledten gyújthat rá minden identitászavaros tini valamelyik fesztiválszínpad sarkában egy méretes dzsointra.
Az okoskodásra hajlamosak sokszor felületesen legyintenek az Irie Maffia hallatán, mondván a reggae dögunalmas, hagyjuk már ezt. Azonban nem véletlenül számít ma is az egyik legnépszerűbb zenekarnak itthon az Irie Maffia. Az alkalmankénti megújulás helyett a folyamatos fejlődés jellemző rájuk, miközben bátran merítenek olyan hatásokból, amiről egy csomó reggae produkció talán még nem is hallott. A kissé fárasztó reggae-elemek még mindig jelen vannak, de – főleg az album első felére alapozva – a Nagyon jó lesz így is egy olyan kimagasló alkotás, amiről a legtöbb fesztiválkedvenc magyar zenekar csak álmodhat itthon.
